... itt nem lakik, soha nem is lakott ilyen...

 Szokta volt dalolni a Heaven Street Seven, ha egy tini elindítja ezt a számot az mp3-lejátszóján vagy valami MR2-es zenei szerkesztő megpróbál kamaszfejjel gondolkodni, de nem igazán sikerül neki. Mégis így érzek én is, ha a régi bejegyzéseimre, ha a régi életemre pillantok.
 Most már másra sem vágyom, csak hogy teljesen egyedül legyek végre, s ez kegyetlenül ijesztően hangzik. Bár ez nem is lehet igazi vágy, mert ez hamarosan teljesül, s ez korábban a vágyaimra sohasem volt igaz.

 Máskülönben azt hiszem ez az első „vidéki” bejegyzésem, bár tény, annak elég csapnivaló. Hazautaztam ugyanis a hétvégére a családomhoz, de még itt és így is sikerült a szombati családi szüret után az éjjelemet egyedül tölteni. De ezt nem panaszképpen mondom. Merthogy éjjel hazafelé sétálva, s közben a csillagokat fürkészve arra jöttem rá, hogy ha legközelebb költözöm, ki tudja hány év múlva, az nem más, csakis a csillagok miatt lehet. Mert Pesten soha nem látni ilyen ragyogó éjszakai égboltot, amit késő éjjel egy vidéki kisváros utcáján feltekintve pillanthat meg egy vágyakozó szempár.

”A filmben éppen itt jön egy szomorú szám, nagyon komoly hatással van rám.”