Akár különös is lehetne e szavakat egy 73 éves férfi szájából hallani, de egyáltalán nem az, ha ezt a férfit Varga Vilmosnak hívják... Ha csak néhány tucat kilométerrel nyugatabbra születik, tehát nem erdélyi magyarnak, "csak" magyarnak, mára mindenki legalább annyira ismerné a nevét, akárcsak Sinkovits Imréét. De talán ha ennyivel nyugatabbra születik, akkor soha nem tudott volna ilyen érzelmes darabot színpadra állítani Wass Albert műveiből. Akivel kapcsolatban nekem olvasatlanul is mindig is fenntartásaim voltak, mert nem hittem, hogy valakinek ennyi mondanivalója lehet, ami megtölthet akár egy teljes könyvszekrényt is. De mostanra megszűntek az előítéleteim...
 Egy sztereotípia viszont beigazolódni látszik a mai este után, mely szerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Habár a színpadon már-már súlytalan mellette, a darab (Üzenet az otthoni hegyeknek) utáni tapstól kezdődően Kiss Törék Ildikó, a színésznő színészfeleség elragadó természetességgel irányítja Varga Vilmos életét és minden bizonnyal karrierjét is egyúttal. Valami hihetetlen bájos, mély és örök szerelem lehet az övéké...

Wass Albert: Hontalanság Hitvallása     


Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

 

    
Wass Albert: Kivándorlók dala

Bús vállunkon nyűtt tarisznya,
nyűtt lábunkon ócska csizma,
fel is út, le is út,
idegenbe visz az út.

Fáj szívünkben régi emlék,
bizony pajtás, haza mennénk,
de nincs hova: nincs hazánk
se otthonunk, se anyánk.

Idegenből idegenbe,
munkahelyről munkahelyre
visz az idő, visz a szél,
gonosz idő, gonosz szél.

Gép dübörög, fejsze csattan,
otthon járunk gondolatban
s míg hordjuk a szolga-súlyt
fáj az élet, fáj a múlt.

De majd egyszer üt az óra
s fölszállunk egy víg hajóra,
hohahó, szép hajó!
Vitorlája, mint a hó!
S nyűtt szívével halál szárnyán
hazatér a bujdosó.