Vajon honnan ered az a kegyetlenség, gonosz féltékenység, sértett önzés, amiből egyesek erőt merítenek ahhoz, hogy másokat megsebezzenek? S mindezt csak azért, mert úgy hiszik jogukban áll megtenni, csak mert erejükből futja, s mert azt gondolják: hatalmukban áll egy áldozatos lélek fölé kerekedni. Ha még meg sem fordult a fejedben ez a kérdés, talán épp az az oka, hogy te magad is ilyen vagy.
 Vagy épp ellenkezőleg: lehet túl sok vért vesztettél már, s nincs erőd a dolgok fölébe emelkedni, hogy tisztán láthass végre. 

Ha csodálhattad egy nyíló virág szépségét, utólag hálát érzel-e minden pillanatért, vagy csalódottságot, mert nem tartott örökké csak a te örömöd kedvéért? Elveszejtenéd-e önnön magad egy újabb ilyen pillanat reményéért, melyről valójában pontosan tudod, már úgysem jöhet el soha vagy inkább tőből kitéped a virágot, csak mert tudod, hogy még egy ilyen pillanat már úgysem jön el soha?

 Ha énekesmadár száll a tenyeredbe, s órákon át zengi hozzád szívhez szóló énekét: mikor szabadon tovaszállni szeretne, belekapaszkodsz a tollaiba, mit sem törődve azzal, hogy szárnyát törheted, s talán soha nem lesz képes repülni többé vagy inkább megőrzöd magadban a dalait, s gyönyörködsz bennük tovább, miközben a madárka szabadon szárnyal már magasan fölötted?
 A szépség (egy virágé, egy dalé, egy léleké) nem érettünk született, mi csak csodálhatjuk, de nem tekinthetjük tulajdonunknak. Érezzünk hát kellő alázatot iránta.
 Mert máskülönben a világ nem lesz egyéb, mint a lelketlenek féktelen játszótere, s az áldozatos lelkek vérmezeje.