Napról napra egyre távolabb kerül a múlt, s vele együtt minden, amit valaha szerettem. S lassan így felejtem el azt is, hogy hogyan kell szeretni. Ha egy hosszúra nyúlt munkanap után érezni akarom, hogy ver a szívem, kerékpárra pattanok és fölmegyek a Citadellához. A hétvégi tömeg után ma kihalt volt a Gellért-hegy, még talán tucatnyian sem sétáltak az éjfél utáni órában a város fölött. Az eső is szemerkélt picit, én pedig sehol máshol nem lettem volna abban a pillanatban. 
Lefelé gurulva élesen eszembe villant az a pontosan egy évvel ezelőtti pillanat, amikor is az egyik kanyarban átmenetileg megtöbbszöröztem bizonyos csontjaim számát, viszont az azóta eltelt minden perc valami sűrű ködbe burkolózik, egy olyan sem akadt, ami merészen átszelte volna ezt homályt. S az elmúlt napon egy újabb kis szelet vált le belőlem, s sétált be önként ebbe a mindent elfedő ködbe. Vajon ma is ugyanez történik majd velem vagy épp ellenkezőleg: kiválik egy rég vagy tán sosem látott, de mindig remélt alak, s testet ölt (bennem)?
DSIDA JENŐ
(Vidáman folynak napjaim...)
Vidáman folynak napjaim és nem panaszkodom.
Szép földön járok s fölfelé már nem kapaszkodom.
Szeretek élni, kábít e színes, zenés bolond
világ, mely oly sokat beszél, holott semmit se mond.
Már csak te izgatsz, mélabú, ki úgy csöppensz bele
sugárzó napjaimba, mint tiszta vízzel tele
pohárba tuscsepp, eresen, lassan szívódva szét,
míg szürke szállal szövi át a víz ezüst színét.
S nem tudni azt előre, hogy mikor csöppen a tus,
a rezgő víz, a tiszta part mikor lesz mélabús,
mikor uszkál a hirtelen elpárolgott derű
helyén a gyászos nedv, mitől az ital keserű.
Csak jössz, szembejössz, mélabú, mint kedves, halovány,
iskola felé siető könyvtáskás kisleány,
ki úgy megy kissé vacogón, mint harcba megy a hős,
mert nem készült, felelni fél és érzi, felelős –
vagy hazafelé ballagó bús munkanélküli,
ki a bor felszabadító, jó ünnepét üli,
halkan dúdol, míg karja tág körökben szétivel
és mosolyog és könnyezik s nem számol semmivel.
Vagy hajlongó kucséber, ősz bajszára mord ború
kenődött sárgán, őmaga sovány és félkarú,
s megáll, mindennap ugyanúgy, bús, elszánt és konok
alázattal és szavai, mint férges bonbonok.
Im, úgy jössz hozzám, mélabú, mint e sok névtelen
rossz ismeretlen ismerős, ki jön, jön végtelen
fájdalmas sorban, eltűnik s felbukkan itt vagy ott
s minden emléket újra kelt, amit tegnap hagyott.
Nem veszlek észre s mindenütt, mindig nyomomba jársz,
nem számítok rád sohasem és mindig rámtalálsz,
ó, mindig meglepsz, amikor fékeveszett, hiú
jókedvben önmagam vagyok, víg csintalan fiú,
néha legyecske képiben, ki zümmög szomorún,
majd selyem szalag képiben, ki hervadt koszorún
csüng-leng a szélben, máskor egy finom elhullatott
hajszál alakjában, avagy tán nincs is alakod,
csak megszállsz rezgő, testtelen mélyből szürönközött
kísértetként, mikor ülök a cimborák között
fehér asztalnál, ahová kacér szeszély sodort,
megszállsz épp akkor, amikor fölemelem a bort
s a világító, sárarany pohár csak fennakad
kezemmel együtt, magasan és minden megszakad,
összedől, mint torony, amely vad földlökést kapott:
megállítod, mint Józsua, az íjas, a napot.
És síri csönd lesz mindenütt, elhallgat a zene,
mintha örök, tusfekete sötétség kezdene
terjedni lassan, valami emésztő, végtelen
szomorúság, még kék az ég, de kékje éktelen,
még ver a szív, de már kihagy és megpihenni kész,
még van a föld, de füstbe fúl és foszlik az egész,
a fej előre billen és rokkanva hull a váll,
a levegőben a meleg téboly sejtelme száll
és nagy a csend és mély a csend, hogy már rettenetes,
nyugodtan néz, mered a szem, de semmit sem keres,
csak tágultan pihen, ahogy a vak szem révedez,
mely mit se néz és mit se lát, de mindent észrevesz.
És mondá