Azért remélem értékeled ami értékes. MAGADAT. Ha nem teszed, teszem én, ha nem is jelent semmit. Még hogy egy marék döglött molylepke. Basszus!!!!! Lehet hogy te nem érzed mennyit érsz, lehet hogy te nem látod amit lát aki olvas téged, vagy ismer.. francba, ez miért van????? Miért azok szapulják magukat akikben van valami, akik végre nem az átlag unalmas, semmitmomdó, üres és felszínes életét képviselik? Nem tudom miért.
Az 1-es villamost én sem szeretem, de rövid távon elviselhető. Szerintem nem erről maradsz le. Hanem arról amikor azt érzed tartozol valahová, valakikhez. Akik viszont benned ozgatnak meg valamit. Akár egy percre, akár egy órára, de ez minden, és talán nincs más. A többi csak ráadás. Ez az én szubjektív érzetem. A posztodról, az életről. Bocs, részeg vagyok, de megosztom ezt most veled. Csak úgy, csak most. :-) És örülök, hogy olvashattalak!!! Már megint jól írtál!! Nem tehetek róla, a szavaid.. igazán hatásosak..!!!! Rám mindig hatnak!

@Vanitas: igen, azt hiszem tényleg azon dolgokról maradok le, amiket írtál, csak én már bevallani is félek...
De köszönöm a kedves és ellentmondást nem tűrő szavaidat, úgy tűnik a fehér bor a kedvességed és határozottságod erősíti még tovább, bár utóbbit talán épp a rejtekhelyéről rántja elő, ahol sokat bujkál. ;)

@Lánglovag: nyugodtan ellentmondhatsz, tűröm én. :-) Különben is olyan nehéz eldönteni hogy tényleg értem amit olvasok tőled, vagy csak belevetítek dolgokat.. Szóval lehet velem vitatkozni. :-)
Én azt hiszem (mint tapasztalt félelemgenerátor), hogy nem is az a kérdés, hgy miről maradsz le, hanem hogy mitől félsz? Talán ez az amit érdemes bevallanunk. De nem kell nagyon komolyan venni amit mondok, eszem ágában sincs bárkit magammal rángatni az önmaracangolás útjára.
(A határozottságom pedig csak azért bujkál, mert megijeszt.)

@Vanitas: Minek vitatkoznék, ha egyszer úgyis igazad van? ;)
Legtöbbször egyébként én magam sem tudom, mit miért írok és - ha már az ijesztő dolgoknál tartunk - sokszor azt sem, hogy mit miért teszek, vagy épp nem teszek.
Ezért is olyan becses nekem minden egyes olyan baráti megnyilvánulás, ami segít különféle megvilágításba helyezni ezen dolgokat.
Talán épp ezért is keresem annyira olyan emberek társaságát, akik nem csak meglátni képesek, ami pedig már önmagában is kincs, hanem láttatni is.

Az pedig legyen a mai házi feladatom, hogy amikor este ugyanúgy bezárom magam mögött az ajtót, megpróbálom nevén nevezni a félelmeim, amiket ezzel elzárok magamtól/magamból, ahelyett hogy szembenéznék velük.
Bár tartok tőle sokszor fordul még meg a kulcs a zárban addig, amíg valamennyivel szembesülök...

@Lánglovag: azt gondolod ha nevén nevezzük akkor el is zárjuk magunktók a félelmeinket?? Gondolod hogy ez csak valami védekezés féle? Talán nem megnevezgetni kellene, hanem csak agyalgatás nélkül szembenézni vele? Na persze szembenézni mindenképpen kellene..
Nekem szimpatikus hogy sokszor 'nem tudod' mit miért teszel vagy nem teszel, és mivel olvasod a blogomat, gondolom azt is tudod vagy érzed hogy miért..
És innentől már tényleg csak kérdések vannak bennem. Lelőttél, bármit is jelent ez. (Azt hiszem te nem szeretted Lucifert Az ember tragédiájában, de azt hiszem értem /francba, érzem!/ hogy miért.)

@Vanitas: ez egy újabb ékes bizonyítéka annak, hogy sokszor jobban érted a leírtakat, mint én magam... Föl sem tűnt, milyen rosszul fogalmaztam, de köszönőviszonyban sincs azzal, amit valójában szerettem volna mondani, neked viszont szemet szúrt ez a kisiklás...
Szóval tényleg csak annyit szerettem volna írni, s a tegnapi estétől is annyit vártam csak, hogy amikor azt a valódi, létező ajtót bezárom magam után és magamra maradok, végigheveredek az ágyon és egyszerű szavakkal megpróbálom megnevezni azokat a félelmeket, amiket eddig próbáltam megnevezetlenül az ajtón kívül tartani. S ezzel, hogy legalább megnevezem őket, még ha nem is nézek velük rögtön szembe, de legalább résnyire nyitom az ajtót és bepillantok közéjük, hogy idővel aztán tényleg szembenézhessek velük. Azt hiszem, úgy érzem nem is kellene ehhez sok idő!
Persze aztán az esti magányom közel sem volt zavartalan, ezt máskor nem is bántam volna olyan nagyon, de most valahogy nagyon hiányzott...
S hogy szerettem-e Lucifert? Régen volt, valójában azt sem tudom felidézni, én magam milyen voltam akkor, amikor olvastam. Sőt azt hiszem nem is léteztem még akkor, vagy legalábbis nem én voltam az, aki ott ült a kötelező olvasmánya fölött. Valahogy rajtam a múlt csak átfolyt, mint a víz a tésztaszűrőn...
De elolvasom megint, és elmondom, hogyan vélekedek róla most és legfőképpen hogy miért pont úgy...