Furcsa, hogy szerda délután kellemes hétvégét kívánnak az emberek a boltban vagy a büfében, s ugyan viszonzom én is illedelmesen ezen jókívánságokat egy mosollyal meghintve, de a mosoly fele annak is szól, hogy nálam szó sincs hétvégéről, jövő péntekig minden nap dolgozom, talán csak a szombati napomba fér majd bele egy mozi vagy valami egyszemélyes program, például egy mosás. De legalább a kollégáim számára hasznos, hogy így élek, így mindig adott, ki dolgozzon az ünnepnapokon és a mostanihoz hasonló hosszú hétvégéken.

  Mivel jelenlegi átmeneti hajlékomban nincs mód a bringám tárolására (így most egyik barátom pincetárolójában hűsöl), gondoltam újra megpróbálkozom a kocogással. De valahogy nem megy ez nekem, a futás nem az én asztalom/aszfaltom, 2 kilométert is épp elég volt tegnap este végigtaposni. Habár a megfelelő zene ritmusára valahogy könnyebben megy a dolog, de ez bármi egyébre is igaz.

  De azért mégis úgy tűnik két kerékkel kevesebb van nekem, csak akkor vagyok egész, ha két keréken gurulok. Vasárnap letekertem G. barátommal a Velencei tóra, dombon és völgyön,  fullasztó hőségen keresztül, majd pedig vissza, összesen 140 km-es lett a túra, de éjjel még így is forgolódtam az ágyamban. Ami mondjuk azért nem volt túl szerencsés, mert a vállaimat ropogósra süttettem a napon. A tipikus: még nem vagyok leégve, még mindig nem vagyok leégve, na most viszont már szörnyen le vagyok égve... Mondjuk napszemüvegen keresztül még akkor sem tűnt olyan rémesnek. :)

 A lakáskeresés önmagában nem lenne kiábrándító (csak a szokásos sokadik jó lakásról kések le), ha nem lettem volna már a kezdet kezdetén szörnyen kiábrándult. Többé már nem lesz bérlőtársam, az illúzióját is elvesztettem, hogy munka után hazafelé két személyre vásárolok.

  Gyakorlatilag most fogom véglegesen betonba önteni, téglák közé zárni magányom, valami apró lakás falai közé... Egyébként sem engedhetem magamnak a nagy lakást, de ha megtehetném: egy örökké üresen álló szoba látványa sem lenne kevésbé lehangoló. Egy szobáé, amely még a reményét sem hordozza annak, hogy valaha is élettel telik meg...

Talán egy hatalmas üvegbúra lenne nekem való egy eldugott vidéken vagy egy magányos hegy tetején, valahol ott, ahol majdnem mindig éjszaka van, ahol ha körültekintenék nem látnék téglafalakat magam körül, csak csillagokat mindenfelé.