Lánglovag

 Ha egyik pillanatról a másikra egy megváltozott környezetbe csöppen az ember, hirtelen megfeledkezik korábbi szokásairól, s csak arra figyel, hogy összes érzékszervével megpróbálja befogadni ezen új, eddig idegen, ismeretlen világ valamennyi impulzusát...  Az idő képlékennyé válik, egy perc talán maga az örökkévalóság, az örökkévalóság talán csak egyetlen perc... Azonban kívánom valamennyi, ilyen utazásra váró, készülő sorstársamnak, hogy ez az utazás ne olyan legyen, mint amilyet önmagában már oly' régóta tervez, remél, s mindaddig tökéletesre álmodott, mert az unalmasabb és egyhangúbb lenne, mint az elmúlás...
 Legyen ez az élmény TELJESEN más, meglepő, néhol nehézségekkel teli, hogy legyen lehetőségünk változni közben, mert látnunk, tudnunk kell, hogy mi magunk sem voltunk eddig tökéletesek, messze nem... De most lehetőséget kaptunk valaki által, hogy végre egy őszinte tükröt kapjunk a kezünkbe, ami utat, őszinte képet mutat. De ez a tükör csak akkor őszinte, ha mi magunk is azok vagyunk hozzá, ha már nem álarcot öltve állunk elébe.
 Ne álljunk neki ellen!

A folytatás meglepetés, mai előzmény-bónusz track: itt...

Azt hisszük a bejárati ajtót dönti majd ránk, pedig igazából a hátsó ajtón lopózik életünkbe. Körülölel, mint a köd, amiben lépkedünk, lehet szemünk távolinak hiszi, s lehet mindvégig észre sem vesszük, hogy igazából elejétől fogva ott feszült a bőrünkön...

"Sajnos, az élet őt - úgy tűnik - megszívatta."

Igazából nem is ilyen rossz a helyzet, még annak ellenére sem, hogy gyakorlatilag az új évet köszöntő éjjel átmenet nélkül ment át egy fáradt elsejei munkanapba. Valamint van mögöttem egy munkahelyen töltött vasárnap is már és reggel már itt az első dolgos hétfő... Szóval munkával indult 2010, illetve ez nem teljesen igaz, mert ha tényleg úgy telik majd az év, ahogyan az első éjjel, vagy épp az első szombat, akkor megannyi kesergés után végre egy boldog és kiegyensúlyozott esztendő várhat rám...
 De majd meglátjuk mit hoz a jövő. Einstein, Puskás, Frank Sinatra már tényleg nem leszek, de boldog talán még igen...
 

Arra várok, hogy a szavak újra rám, hogy én újra a szavakra találjak. Egyelőre vajmi kevés sikerrel... Hátam mögött egy karácsony, melyet a legszűkebb és legszeretetteltelibb családi körben töltöttem, amiért csak hálás lehetek. S hátam mögött egy hasztalan 30 év, amiért olyan nagyon már nem lehetek hálás, de a számlát csak magamnak nyújthatom be miatta. Hiszen az az út, amin járni szerettem volna, pontosan ott kezdődött a lábam előtt, s én mégsem léptem rá, soha nem tettem meg azt az első lépést...

"Nincs rá igény,
Hogy pont az idén legyen világvége..."

 

... a víz alatt... Azt hiszem: ez a boldogság. Vagy legalábbis ezzel egyenértékű... :P

Elég groteszk lenne tőlem egy programajánló, de groteszksége miatt mégis épp itt a helye. Szóval ma hosszú idő után újra Pesten, s újra az A38-on lép föl a Singas Project, ráadásul most a szintén zseniális Barabás Lőrinc Eklektric-kel párban. Régóta be volt vésve képzeletbeli naptáramba a mai dátum, csak ezek a bokaszalagok elgáncsolták terveimet. Nem lenne sok értelme nyilvánosan szenvelegnem, inkább azt csak itthon teszem majd, egyedül.

Budapest A38 2009. Nov. 27. 21:00
Közös Lemezbemutató koncert, fellépnek:

Singas Project
Barabás Lőrinc Eklektric

 Nos vasárnap este, 2 napi folyamatos bajai halászlé-, alkohol- és egyéb származékok fogyasztása után visszatértem a fővárosba, ahol minden pont ugyanolyan, mint amilyen 48 órával korábban volt, amikor is hátrahagytam őket...
 Éjjel kettőkor sikerült aztán, még nem az ágyba, hanem a fürdőkádba kerülnöm. Lámpafény helyett gyertyafényben, meg forró vízben fürödtem hosszasan, bele sem gondolva abba, hogy már pont egy hónapja élek egyedül...

Tegnap éjjel már elkezdtem valami zagyvaságot írni, aztán elaludtam... Majd rendbe szedem azokat a mondatokat is, meg írok hozzá még párat, de leghamarabb csak vasárnap, addig ugyanis G. barátommal lemegyünk a nyaralójába, átvágva a ködtakarón és a világtól távol nem törődünk azzal, hogy mi és ki nem vár vissza onnan minket.
Kellemes hétvégét mindannyiunknak!
 

Már csak 4 Quimby-számnyira lakom a munkahelyemtől. Jó néhány évig biztos itt fogok még lakni, jó néhány évig biztos itt fogok még dolgozni. Úgy tűnik én mégiscsak lehetek ilyen megkövült szobor... Hiába is vár erre a felvetésre más választ tőlem az említett zenekar, amidőn én épp egy téren vágok át, s még Géza fejedelem szobra is unottan néz le rám közben, éjfél után néhány perccel. De legalább szabadon énekelhetem a következő sort az ég alatt, hisz nem is hallja senki sem: "ócska színész bábok színpadán"!

Quimby : Homo Defektus

Nem lehetsz ilyen megkövült szobor
Ócska színész bábok színpadán
Az egyetlen elveszett való
Halott turista egy kísértetgondolán

Innen nézve üres és silány
Makogó mirelit Isten figyel
Macskáknak játszik Honky-tonk zongorán
Egy skizoid Mikiegér, mer' ő látni égi jel

Sebesült szárnyak a műtőasztalon
A bokorban zombi álom lapul
A TV-showban lángoló Babylon
Krisztus a Lipóton gyűlölni tanul

Egymásnak feszül megannyi akarat
A vágytól kataton görcsben zihál
Sáros a nyelvem vér és salak
Az ólom Napóleonon bosszút áll

Itt vagyok hát, kaput nyissatok
Halljátok átkozott nevem
Pofozzatok fel, bajszos angyalok
Mutassátok, hol van a szerelem

Feldobtam és az élére állt az érem
Csöndes háború, néma fegyverek
Semmi sem lesz ugyanúgy, mint régen
Egyszerre szép és egyszerre szörnyeteg...

 Kialvatlanul dolgozom vasárnap, egyedül az irodában, távolabbi környezetemben minden és mindenki ugyanaz, már csak írogatni kellene újra elkezdeni és minden olyan lenne, mint régen. De vajon azt akarom-e, hogy minden olyan legyen? Persze "nem" a válasz, vagyis inkább egy "nem tudom". Merthogy úgy tűnik másként nem nagyon megy nekem, csak úgy, ahogyan régen.
 Most még a lelkiismeret-furdaláshoz is fáradt vagyok, pedig valami ilyesmit kellene éreznem, amiért olyan sokáig nem írtam, s amiért hagytam, hogy a változatlanság a maga semmilyenségével maga alá gyűrjön...

Én talán több mint félig már el is égtem, miközben végig álmokat kergettem. Érdemes teljesen felemésztenem magam a bizonytalanért?

 Rég nem írtam, s mint mindennek az életemben, ennek is igen egyszerű oka van: nem volt miről írnom. Tenyérnyi lakásom mélyén is képes vagyok elveszni, mintha valami jóleső örvény szippantana be, amikor belépek az ajtón, s csak élvezem az egyedüllétet. Mintha tényleg erre lennék megalkotva. Számtalan tárgy hiányzik még, amik a mindennapi élet látszólagos alapfeltételei, nekem még sincs hiányérzetem.
 Persze beszámolhatnék a mindennapi történésekről, például hogy idén először (a tavaszi betegszabimat leszámítva) vagyok szabadságon, végig a héten. Vagy hogy az új lakásnak és a megváltozott anyagi helyzetemnek "hála" mennyire más problémáknak kellene aggasztaniuk, mint eddig, de mégsem. A hét közepén pedig haza is utazom majd, ez sem lesz könnyű otthonlét. Sőt, nehéz lesz...

...living alone.

 Mennyi mindent kellene tudnom írni... De most egyelőre csak azt látom, mennyi mindenem nincs. És most nem is az élet nagy dolgainak hiányáról beszélek, mint általában szoktam, csak ilyen apróságokról, mint például egy bornyitó, aminek elegánsabb változatát vettem már többeknek ajándékba, nekem viszont egy egyszerű sincs... Ahogyan nincs fürdőszobai kilépőm, függönyöm, csillárom, kettőnél több vállfám, kávéfőzőn kívül egyéb konyhai berendezésem, beleértve az egynél több evőeszközöket is. És ezer más dolog is hiányzik... Mondjuk internetem és kábeltévém speciel van, de ez is leginkább csak a véletlenek játékának köszönhető.
 Furcsa lesz másfél hónap után rendes ágyban, majd 3 hónap után pedig épp a sajátomban aludni, talán most végre kipihenem magam rendesen. Mennyi mindent kellene tudnom írni, de most csak azt érzem, hogy milyen fárasztó volt ez a nap. De végre egy igazi forró fürdőt tudtam venni a nap végén, végre belebújhattam saját rég nem látott köntösömbe, végre kedvemre hallgathattam kedvenc zenéimet.
S most következhet az első éjszaka az első lakásomban...

Az őszi ködök ideje nem jött még el, ahogyan az enyém sem még. De előbbinek már láttam nyomait ma éjjel. Sokkal ragacsosabb, masszívabb volt a levegő, amikor az utcákat róttam. Körülölelt épp úgy, mint néhány órával korábban az emberi butaság és szenny, aminek egy labdarúgó-mérkőzés lelátója az igazi melegágy. Gyomorforgató élménnyé vált a nagyszerűnek induló futballélmény. De ilyen a valóság, csak a hétköznapokon inkább lehunyjuk a szemünket, hogy ne kelljen látnunk...  

 Majdnem éjfél volt, mire hazaértem, mert a munkából elindulni is túl fáradt voltam egész este. Nem mintha bármi hasznosat is végeztem volna egész álló nap, de ma nem volt lelkiismeret-furdalásom, legalábbis emiatt nem...
 Egy esőhullám már végigáztatta előttem az utcákat, de mire átöltöztem és kocogni indultam, már újra szakadt az eső. Eleinte élveztem, ahogy a kövér esőcseppek csiklandozzák az arcom, mintha csak valaki finoman az ujjával simítana végig rajta... De 10 perc sem telt bele és már bőrig áztam, s ekkor már hidegen tapadt rám a ruha, a lábaim sem bírták tovább egy lépéssel sem, így nem gyötörtem magam tovább. Hazaérve szétdobáltam a vizes ruháim és a fürdővízben próbáltam átmelegedni, mérsékelt sikerrel.
 Aztán belenéztem a tükörbe és először nem ismertem magamra. Beesett arc, éjfekete félhold-karikák mélyén nyugtalan és véres szempár, arcbőrbe ivódott fáradtság. Rég nem néztem meg önmagam, így ijesztő látvány volt, hogy ez tényleg én lennék. Aztán a tükör helyett magamba néztem, az elmúlt napokra, hetekre és hónapokra gondoltam, mindenre ami megtörtént és mindenre ami nem, majd újra a tükörre pillantottam. És ekkor már rögtön felismertem abban az arcban magam. Hát igen, épp úgy festek, ahogy festenem kell, ahogy érzem magam, ahogy élek épp. A tükör most kivételesen nem hazudik... 

 No még a végén megtalálom a (félkész) boldogság receptjét. Van még mit csiszolni rajta, de azért diktálom: végy 4 Celsius-fokot, egy maréknyi hideg és erős szelet, néhány cseppnyi tiszta északi esőt és egy csipetnyi éjfélt. Hintsd meg az egészet tetszés szerint 2 vagy 3 kilométernyi kocogással, majd néhány perccel később öntsd az egészet egy kád forró vízbe. Tégy mellé egy üveg bort és egy laptopot, fűszerezd meg az egészet néhány aranyos vígjátéksorozatból vett epizóddal, aztán hagyd állni és ázni egy szűk óráig, végül meleg paplan alatt letakarva érleld reggelig.

Váljék egészségetekre!

 Ha az év első napján meg kellett volna tippelnem, milyen lesz számomra az év legszebb éjszakája, akkor olyanra tippeltem volna, mint ez a jelenlegi. Ha meg kellett volna álmodnom, akkor valami egészen másmilyet álmodtam volna. Legalábbis akkor még...
 Éjfél után egy esendően rövidke harcot vívtam odakint a természeti elemekkel: kocogtam egy negyed órát a metsző szélben és hidegben a kihalt utcákon. Bár engem egyik sem bántott igazán, mintha csak én is közülük való lettem volna... Aztán egy órát ejtőztem a forró fürdővízben lágy zenét hallgatva, s ezen röpke idő alatt nem aggódtam a múlt és a jövő miatt, a jelen pedig szívmelengetően egyszerű volt.
 Aztán ez a néhány egyszerű mondat következett a sorban, majd hamarosan lepihenek végül...
 Az év éjszakája: 9-10-13.

 Akár különös is lehetne e szavakat egy 73 éves férfi szájából hallani, de egyáltalán nem az, ha ezt a férfit Varga Vilmosnak hívják... Ha csak néhány tucat kilométerrel nyugatabbra születik, tehát nem erdélyi magyarnak, "csak" magyarnak, mára mindenki legalább annyira ismerné a nevét, akárcsak Sinkovits Imréét. De talán ha ennyivel nyugatabbra születik, akkor soha nem tudott volna ilyen érzelmes darabot színpadra állítani Wass Albert műveiből. Akivel kapcsolatban nekem olvasatlanul is mindig is fenntartásaim voltak, mert nem hittem, hogy valakinek ennyi mondanivalója lehet, ami megtölthet akár egy teljes könyvszekrényt is. De mostanra megszűntek az előítéleteim...
 Egy sztereotípia viszont beigazolódni látszik a mai este után, mely szerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Habár a színpadon már-már súlytalan mellette, a darab (Üzenet az otthoni hegyeknek) utáni tapstól kezdődően Kiss Törék Ildikó, a színésznő színészfeleség elragadó természetességgel irányítja Varga Vilmos életét és minden bizonnyal karrierjét is egyúttal. Valami hihetetlen bájos, mély és örök szerelem lehet az övéké...

Wass Albert: Hontalanság Hitvallása     


Hontalan vagyok,
Mert vallom, hogy a gondolat szabad,
Mert hazám ott van a Kárpátok alatt
És népem a magyar.

Hontalan vagyok,
Mert hirdetem, hogy testvér minden ember,
S hogy egymásra kell, leljen végre egyszer
Mindenki, aki jót akar.

Hontalan vagyok,
Mert hiszek jóban , igazban, szépben.
Minden vallásban és minden népben
És Istenben, kié a diadal.

Hontalan vagyok,
De vallom rendületlenül, hogy Ő az út s az élet,
És maradok ez úton, míg csak élek
Töretlen hittel ember és magyar.

 

    
Wass Albert: Kivándorlók dala

Bús vállunkon nyűtt tarisznya,
nyűtt lábunkon ócska csizma,
fel is út, le is út,
idegenbe visz az út.

Fáj szívünkben régi emlék,
bizony pajtás, haza mennénk,
de nincs hova: nincs hazánk
se otthonunk, se anyánk.

Idegenből idegenbe,
munkahelyről munkahelyre
visz az idő, visz a szél,
gonosz idő, gonosz szél.

Gép dübörög, fejsze csattan,
otthon járunk gondolatban
s míg hordjuk a szolga-súlyt
fáj az élet, fáj a múlt.

De majd egyszer üt az óra
s fölszállunk egy víg hajóra,
hohahó, szép hajó!
Vitorlája, mint a hó!
S nyűtt szívével halál szárnyán
hazatér a bujdosó. 

 

... a rossz hétfőt. Ez az utolsó most tényleg ilyen volt nekem. Vagyis valójában nem, de lehetett volna. A nyolcadik napom volt zsinórban a munkahelyen, s mindjárt egy laza 15 órásra sikerült ez a legutóbbi munkanap, ami épp csak most ért véget. Ráadásul a legváratlanabb istencsapásokkal is meg volt fűszerezve. És mindezek ellenére még a nap legvégén is próbáltam a legapróbb emberi érintkezésekben is udvarias, szellemes és megértő lenni.
Lehet, hogy mégiscsak jó színész vagyok?

...elég a tegnapomba néznem. De tényleg.

Eltelt egy újabb hét, s semmi olyan nem történt ezalatt, amit érdemes lett volna feljegyezni, s amit ne lenne érdemes elfelejteni.
S valahogy azt érzem, hogy hamarosan elkezdődik életem hátralévő szakasza. Ami pont olyan lesz, mint a jelenlegi, csak még kevesebb lesz benne a lángolás...

"Éhes pupillákkal
vállamra ördög ül.
Ballal elpöckölöm
az élet jobb híján egyedül."

Nem írok most semmi személyeset, az elmúlt napok még annyira sem rólam szóltak, mint az azt megelőzőek. Csakis ilyen véletlenek folytán vetődhettem el ma este a Hat hét, hat tánc című darabra is, amelyből Kulka János emlékezetes alakítása mellett az alábbi - nem egészen szöveghűen idézett - kis szösszenetek maradtak meg nekem (hmm, vajon egy vígjátékból miért is pont ezek?):

"Két ok miatt lehet egyedül az ember: vagy mert azt gondolja magáról, hogy jobb neki egyedül vagy mert mások gondolják úgy, hogy jobb neki egyedül..."

"Egyedül élni nagyon nehéz. Emberek között élni még nehezebb..."

... hazugságot gyártunk napról-napra abban a hitben, hogy csakis így tudjuk megóvni énünk épségét a külvilágtól. Pedig ezzel csak önmagunk csapjuk be mindvégig, s egyedül saját lényünkből hasítunk le velük egyre újabb és újabb darabokat...

... itt nem lakik, soha nem is lakott ilyen...

 Szokta volt dalolni a Heaven Street Seven, ha egy tini elindítja ezt a számot az mp3-lejátszóján vagy valami MR2-es zenei szerkesztő megpróbál kamaszfejjel gondolkodni, de nem igazán sikerül neki. Mégis így érzek én is, ha a régi bejegyzéseimre, ha a régi életemre pillantok.
 Most már másra sem vágyom, csak hogy teljesen egyedül legyek végre, s ez kegyetlenül ijesztően hangzik. Bár ez nem is lehet igazi vágy, mert ez hamarosan teljesül, s ez korábban a vágyaimra sohasem volt igaz.

 Máskülönben azt hiszem ez az első „vidéki” bejegyzésem, bár tény, annak elég csapnivaló. Hazautaztam ugyanis a hétvégére a családomhoz, de még itt és így is sikerült a szombati családi szüret után az éjjelemet egyedül tölteni. De ezt nem panaszképpen mondom. Merthogy éjjel hazafelé sétálva, s közben a csillagokat fürkészve arra jöttem rá, hogy ha legközelebb költözöm, ki tudja hány év múlva, az nem más, csakis a csillagok miatt lehet. Mert Pesten soha nem látni ilyen ragyogó éjszakai égboltot, amit késő éjjel egy vidéki kisváros utcáján feltekintve pillanthat meg egy vágyakozó szempár.

”A filmben éppen itt jön egy szomorú szám, nagyon komoly hatással van rám.”