Ez is lehetett volna akár a hétvégém és a vasárnap estém mottója, ami első olvasatra nem igazán sugall valami fennkölt tartalmat...
 Szóval hazautaztam a hétvégére, ami önmagában is nehéz, mert nem egyszerű tucatnyi embernek azt mutatni, hogy minden rendben velem, de mióta a kis keresztlányom is otthon él, azóta egy újabb ismétlődő rituálé lett ezen hétvégék része: egy nap kell hozzá, hogy újra a szívébe zárjon, s mire újra teljes a bizalma irányomban, ismét elválunk. Az ajtóban még integet, mint egy kis angyalka, de eltelik 3-4 hét amíg nem látjuk egymást és szinte újra a nulláról kezdünk mindent... De legalább a bizalmát és a szeretetét újra és újra elnyerni egy örömteli feladat.
 Visszafelé utazva aztán előreküldtem egy sms-t G. barátomnak, hogy mi lenne ha kiülnénk valahová a Duna-partra némi alkohol társaságában és beszélgetnénk vagy csak épp nagy bölcsen hallgatnánk. G. barátomra ilyen helyzetekben mindig is számíthattam, így végül vasárnap este nem sokkal 10 után már ott is ültünk valahol a Margitsziget vonalában a pesti oldalon és amikor nem hallgattunk, akkor mindenféle eszement dologról beszélgettünk úgy 1-ig.
 És egyúttal tolmácsolnám is G. barátom üzenetét, aki szerint hihetetlenül lehangoló és depresszív volt a velem eltöltött estéje, de ezt csak amiatt mondta, mert nem olvashatja a blogomat, ahogyan minden más ismerősöm előtt is titkolom a hollétét. Máskülönben azt hiszem prímán érezte magát ő is és vele együtt én is...