Lánglovag

 Nem is tudom mi végre kezdtem el "gyártani" ezeket az apró mementókat. Talán valóban azért hogy visszataláljak ahhoz a régi önmagamhoz, aki még hittel teli terveket és álmokat szőtt magának (és a világnak). De lehet csak azért, mert már belenyugodtam jelenlegi állapotomba, de mégsem merek elengedni minden lábujjhegyen tovasomfordáló pillanatot egy kósza emlékszerűség nélkül. Bár nem igazi emlékek ezek, jobbára csak hangulatok. 
 Megfogadtam, hogy soha nem növök fel, nem hagyom hogy a hétköznapok hömpölygő folyama messze elsodorjon álmaimtól, jóideje állok mégis mozdulatlanul a gyermek- és felnőttkor határán. Réges-rég levetkőztem már a gyermeki tudatlan önzőségem, de nem lépett a helyébe a felnőtt tudatos önzése. Persze nem is szeretném, hogy ez megtörténjen. De enélkül - miután már ráébredtünk arra, hogy karunk nem elég hosszú ahhoz, hogy magunkhoz öleljük az egész világot - azonban a holnaptól sohasem várom, hogy hozzon valamit is számomra. A ma pedig így csak pillanatok és hangulatok kusza halmaza, mint az a fura időtlen lebegés az álom és az ébrenlét határán.