Hát egyszer csak át kellene rágnom magam Proust művén. Nekifutottam már, de nem jutottam túl sokáig benne... Pedig ezt a 3 napot is olyan egyszerűen eltékozoltam, kellene valami útmutatás, mert úgy látszik megváltozni már nem fogok soha...
És egy jótanács: ne igyatok késő délután dupla-dupla adag kávét. Az egész azzal kezdődött hogy tanulni kellett volna, gondoltam bedobok egy erős kávét... Aztán persze előbbiből nem igazán lett semmi, viszont még reggel sem aludtam. Bár inkább az egész a bűntudat miatt lehetett (az eltékozolt hétvége miatt), meg azért mert ha el is szunnyadtam egy-egy percre valamikor úgy hajnaltájt, hát igen furcsa álmok (látomások?) gyötörtek. Amire emlékszem: otthon voltam a szülővárosomban, amikor az egyik útkereszteződésben elütött egy teherautó. Pontosan tisztában voltam az első pillanatban azzal, hogy mely csontjaim törtek, hanyadik bordám szúrta át a szívem és hanyadik a tüdőm, de már nem éltem, amikor elterültem az aszfalton. A lelkem azonban itt maradt (mint a Ghostban :), de már nem nem láttam az emberek arcát, alakját, nem hallottam a hangjukat, csak az aurájuk ragyogását érzékeltem. 
Ahogy sorra jártam be azokat a helyeket ahol az életemet éltem, először nem is tudtam azonosítani az ismerőseimet, barátaimat, de amint olyan adott helyzetben pillantottam meg őket (a munkahelyi székükön ülve, szobájukban pihenve), hogy felismertem őket, attól kezdve aurájuk színeiből még a legnagyobb emberforgatagban is képes voltam megtalálni őket. Aztán hamar felismertem azt is, hogy a hozzám legközelebb álló vagy általam nagyrabecsült emberek aurája sokkal színesebb, élénkebb, mint azoké az embereké, akiket nem kedveltem igazán, vagy épp csak futólag megismertem őket, de össze nem barátkoztam velük.
No és aztán felébredtem vagy csak feleszméltem, nem is tudom melyik...
És mondá