Akár egy remekbeszabott nyomorult vasárnap is lehetett volna ez a tegnapi. Egész nap a munkahelyen, de azért amennyire lehet hanyagoltam a munkát, inkább álló nap egy leadandó dogát barkácsoltam a suliba. Hogy aztán este végül egyetlen fáradt-meggondolatlan mozdulattal az egészet átadjam a digitális enyészetnek. Még csak annyira sem tudtam felhergelni magam hogy mentálisan képen töröljem ostobaságom. Nyugtáztam hogy holnap (azaz ma) kezdhetem az egészet a nulláról, aztán gyorsan elvégeztem az esti teendőimet.
Közben pedig félszemmel elkezdtem nézni a Halálsoront a tévében. Eszembe jutott, hogy annak idején a moziban néztem meg, s eszembe jutott hogy mennyire szerettem régen moziba járni. S mintha évezredekkel ezelőtt lettem volna utoljára (bár valóban réges-rég voltam). Pedig anno olyan volt, mintha templomba járnék. A jó keresztény elment vasárnaponként a templomba, zsoltárt énekelt, imát mormolt vagy régebben megváltotta a bűnbocsátó céduláját vagy befizette a misepénzt és bűnei megbocsátást nyertek (elfelejthette őket szabadon). Egy órára beleshetett a mennyországba, s elhihette hogy ő is oda tartozik.
Hát régen én is megváltottam a magam jegyét a pénztárban, s 90 percre elfeledkezhettem mindenről, nekem is kinyílt az ablakom egy másik világra. S az volt a legemlékezetesebb élményem, amikor egyszer majdnem egy teljes filmet tökéletesen egyedül nézhettem végig a moziban. Néha az egyik jegyszedő beült ugyan az egyik sor szélére, de túlnyomó részt mégis magamban leshettem a pergő filmkockákat. Kiválasztottam a legtökéletesebb helyet, a szemem pontosan a vászon mértani közepével volt egy magasságban és csak bámultam (valószínűleg tátott szájjal) azon az ablakon kifelé, azaz hogy befelé. Talán boldog is akkor voltam utoljára…
No de aztán végeztem a munkával, felpattantam az utolsó metróra, kicsit kiszellőztettem a fejem egy rövid sétával és még épp hazaértem az Egy makulátlan elme örök ragyogására. Egyike a leginkább kedvelt filmjeimnek. Pedig talán csak kétszer néztem meg eddig. Annak idején először természetesen ezt is a moziban láttam, de most is képtelen voltam nem végig nézni. Mondjuk reggel biztosan felteszem magamnak a kérdést, hogy ugyan miért, miért, miért nem aludtam inkább? J
Úgy képzelem talán ez az egész film egy Shakespeare idézet alapján fogant: „Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit igazán szeretünk azt sohasem feledjük el…” (nekem ez a fordítása tetszik a leginkább). De ahelyett hogy a szavakat keresném, inkább mindenki nézze meg, ha teheti.
Kicsit irigylem azon keveseket, akik képesek megragadni a valóság azon ritka pillanatait, amik olyan csodásak mintha nem is valóságosak lennének, hanem a képzelet szülte volna őket. De még jobban irigylem azokat, akik képesek olyan dolgokat elképzelni és megragadni, amik hatalmasabbak és fennköltebbek minden valóságosnál. Legyenek bár írók, festők vagy épp filmrendezők.
Közben pedig félszemmel elkezdtem nézni a Halálsoront a tévében. Eszembe jutott, hogy annak idején a moziban néztem meg, s eszembe jutott hogy mennyire szerettem régen moziba járni. S mintha évezredekkel ezelőtt lettem volna utoljára (bár valóban réges-rég voltam). Pedig anno olyan volt, mintha templomba járnék. A jó keresztény elment vasárnaponként a templomba, zsoltárt énekelt, imát mormolt vagy régebben megváltotta a bűnbocsátó céduláját vagy befizette a misepénzt és bűnei megbocsátást nyertek (elfelejthette őket szabadon). Egy órára beleshetett a mennyországba, s elhihette hogy ő is oda tartozik.
Hát régen én is megváltottam a magam jegyét a pénztárban, s 90 percre elfeledkezhettem mindenről, nekem is kinyílt az ablakom egy másik világra. S az volt a legemlékezetesebb élményem, amikor egyszer majdnem egy teljes filmet tökéletesen egyedül nézhettem végig a moziban. Néha az egyik jegyszedő beült ugyan az egyik sor szélére, de túlnyomó részt mégis magamban leshettem a pergő filmkockákat. Kiválasztottam a legtökéletesebb helyet, a szemem pontosan a vászon mértani közepével volt egy magasságban és csak bámultam (valószínűleg tátott szájjal) azon az ablakon kifelé, azaz hogy befelé. Talán boldog is akkor voltam utoljára…
No de aztán végeztem a munkával, felpattantam az utolsó metróra, kicsit kiszellőztettem a fejem egy rövid sétával és még épp hazaértem az Egy makulátlan elme örök ragyogására. Egyike a leginkább kedvelt filmjeimnek. Pedig talán csak kétszer néztem meg eddig. Annak idején először természetesen ezt is a moziban láttam, de most is képtelen voltam nem végig nézni. Mondjuk reggel biztosan felteszem magamnak a kérdést, hogy ugyan miért, miért, miért nem aludtam inkább? J
Úgy képzelem talán ez az egész film egy Shakespeare idézet alapján fogant: „Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit igazán szeretünk azt sohasem feledjük el…” (nekem ez a fordítása tetszik a leginkább). De ahelyett hogy a szavakat keresném, inkább mindenki nézze meg, ha teheti.
Kicsit irigylem azon keveseket, akik képesek megragadni a valóság azon ritka pillanatait, amik olyan csodásak mintha nem is valóságosak lennének, hanem a képzelet szülte volna őket. De még jobban irigylem azokat, akik képesek olyan dolgokat elképzelni és megragadni, amik hatalmasabbak és fennköltebbek minden valóságosnál. Legyenek bár írók, festők vagy épp filmrendezők.
És mondá