Hosszú évekig némán kerestem a saját hangomat, s mikoron dalra fakadnék végre valaki kedvéért: süket fülekre találok. De talán jobb is így, továbbra is némán, így legalább nem kell sem nekem sem másnak hallania azt szörnyű károgást, ami minden bizonnyal előtörne belőlem. Viszont ezzel szép lassan kihal belőlem a dalos kedv, akkor pedig elveszítem azt a keveset is mi eddig éltetett, hogy dallamokkal kergetőzve szédelegtem a világban.
Még szerencse hogy évek kemény munkájával meggyőztem magam arról, hogy az egyik élet pont olyan, mint a másik. Ebből merítem látszólagos nyugalmamat is, ha arcul csapnak könnyedén odafordítom a másik orcámat is. Nem keresztényi hit munkálkodik bennem, csak az a képesség hogy egyenlőségjelet tudok tenni aközé, hogy én adom a második pofont vagy én kapom azt is. Egy pofon így is és úgy is. Ez nagyban segít elviselni az olyan helyzeteket, amikor olyan pofont kapok, amit nem is lehet visszaadni senkinek. Ezen jellemvonásom nélkül valószínűleg még nehezebb lenne fölkelni mostanság reggelente, mikor épp életem vitathatatlanul leggyatrább időszakát élem meg mind mentálisan, mind fizikálisan. De még most is tudom a gödör aljáról a „Hogy vagy?” sablonos kérdésre fölkiabálni a választ: „Köszönöm, jól”. És az emberek valahogy igen könnyedén átsiklanak azon momentum felett, hogy a gödör aljáról felelek nekik, csak hiszik amit hinni szeretnének, így minden sokkal egyszerűbb nekik.
Ezért lenne jó hát kiszakadni végre ebből a környezetből egy időre, levetkőzni ezt a kaméleonbőrt. Elmenni oda, ahol senki nem kérdez azért, hogy olyan válaszokat hallhasson amiket hallani szeretne. S ha visszajöttem eldönthetem hogy be akarok-e öltözni ebbe a régi viseletbe újra.
Még szerencse hogy évek kemény munkájával meggyőztem magam arról, hogy az egyik élet pont olyan, mint a másik. Ebből merítem látszólagos nyugalmamat is, ha arcul csapnak könnyedén odafordítom a másik orcámat is. Nem keresztényi hit munkálkodik bennem, csak az a képesség hogy egyenlőségjelet tudok tenni aközé, hogy én adom a második pofont vagy én kapom azt is. Egy pofon így is és úgy is. Ez nagyban segít elviselni az olyan helyzeteket, amikor olyan pofont kapok, amit nem is lehet visszaadni senkinek. Ezen jellemvonásom nélkül valószínűleg még nehezebb lenne fölkelni mostanság reggelente, mikor épp életem vitathatatlanul leggyatrább időszakát élem meg mind mentálisan, mind fizikálisan. De még most is tudom a gödör aljáról a „Hogy vagy?” sablonos kérdésre fölkiabálni a választ: „Köszönöm, jól”. És az emberek valahogy igen könnyedén átsiklanak azon momentum felett, hogy a gödör aljáról felelek nekik, csak hiszik amit hinni szeretnének, így minden sokkal egyszerűbb nekik.
És mondá