Lánglovag

 Ma (azaz szokás szerint tegnap) este a munkahelyen épp fáradtan a semmibe temetkeztem. Nem járt az eszemben semmi magasztos, ezért is ért váratlanul a gondolat: jobb emberré kell válnom. Csak így, egyszerűen. Nem fogom többé a sorsot gyalázni a fájón hiányzó boldogság miatt. Azt hiszem meg sem érdemeltem igazán. Nem várok tovább olyan érzések megszületésére valaki másban, amik meg sem fogantak benne. Jobbá kell válnom, mint ami, mint aki most vagyok. Szebb ugyan nem lehetek, de visszaállíthatom testem épségét. Tavaly mily sokat barangoltam kerékpárral, megkerültük a Balatont a nyáron, szülővárosomból eltekertünk a Kékesre, Pesten és Pest környékén kóboroltunk, hetente eljártam focizni, néha éjfél körül még kocogni is elmentem, ha arra szottyant kedvem. Aztán eljött az ősz, belepett valami mállott szürke por, a munka a fejemre nőtt és teljesen elhanyagoltam magam. Soha nem voltam még ennyire leépülve fizikailag, bár igazi sportember sem voltam soha. De ez csak csepp a tengerben. A szellemi előrehaladás lesz az igazán nagy falat. Az elmémet élesre csiszolni, érdekesebbé változni, kedvesebb emberré lenni, ez lesz csak az igazán nagy feladat. Az elhatározásom mindenesetre szilárdnak tűnik. Meglátjuk, mire lesz elég.
 (Bár a baráti élcelődéstől nem tudom hogyan fogok megszabadulni, ha meg fogok egyáltalán. Még most is úgy gondolom: még ha nincs is semmi mondanivalóm épp, akkor is inkább időnként élcelődök kicsit valami netes kommunikációs csatornán vagy épp élőszóban egy régi baráttal, mint hogy egymáshoz se szóljunk heteken keresztül, ha rajta múlna. Persze van hogy valakit rossz hangulatban találok meg, de az a kevés ember aki fontos nekem ismer már annyira hogy tudja: ez nálam a törődés egyik – még ha kicsit furcsa – formája is.)