Lánglovag

...úgy készültem, hogy szombaton kipihenem magam itthon, aztán miután szellemileg kicsit feltöltődtem, majd jól nyakon csípek valami fontosat (kicsit vagy nagyot) az életemből és majd jól lebloggolom...
 Persze az agyam most sem engedte ki a kéziféket, a sors sem kopogtatott az ajtón, így nem tudok mit a háttértárra vetni.
 Hacsak azt nem, hogy kezdek szenvedélyesen a rabja lenni az éjszakai kóborlásoknak. Nem gyalogosan szelem a bizonytalan sötétet, mert úgy nem tudok elég gyorsan haladni, hogy magam mögött hagyjak mindent ami fáj. Két keréken gurulva azonban már érezni a szelet, ahogy átfúj a lelkemen.
 Amikor éjfél után kedves jóbarátom hazafelé indult tőlünk, gondoltam vele tartok én is, s megmerítkezem az eső utáni város csendjében. A Petőfi-hídon még együtt vágtunk át a budai oldalra, de eztán ő haladt tovább, míg én észak felé fordultam (akik élnek azok délnek mennek...), s egészen az Árpád-hídig meg sem álltam. Ott tévelyegtem kicsit az aluljárók és felhajtók rengetegében, de aztán rám talált az utam és a Margit-sziget. Örültem, hogy az esti eső a néhány hozzám hasonló kósza lélek kivételével szinte mindenkit elkergetett most a szabad ég alól, de azt sem bántam volna ha még mindig esik, s teljesen kisajátíthatom magamnak az éjszakát. Bár a sziget közepén már így is szinte szilárd falat vont körém az egyedüllét. A déli oldal viszont már kelletlenül zsúfolt volt, gyorsan át is cikáztam az emberek és a hídon a kresz-szabályok között. Útba ejtettem a pesti oldalon a Parlamentet, majd az Erzsébet-híd felé kerülve tértem végül haza. Jó ilyenkor este, amikor eléggé kihaltak az utak, ilyenkor kevésbé kockáztatom meg, hogy elmerengve egy autó szélvédőjén válljak matricává. Bár tegnapelőtt ez is majdnem összejött…