A mai éjjeli csavargásom alatt is csak forgattam a kérdést ide-oda, de most sem sikerült fogást találnom rajta. 
Mit is nevezek én teljes életnek? Talán már maga az lenne, ha meg tudnám ezt fogalmazni... Most sem fog sikerülni, de mégis megpróbálom körüljárni a dolgot... Először, mint talán mindenki más, én is azzal kezdtem, hogy kerestem, hogyan tudnám megvalósítani önmagam, megtalálni amit életem végéig tenni, csinálni szeretnék. Nos nálam elég sok ideig tartott, mire rátaláltam erre, de a felismerés mellé rögtön egy másik is társult, hogy nincs meg a kellő tehetségem hozzá és az egész életem nem kezdhetem újra...
  Ekkor aztán úgy gondoltam, hogy önsajnálat helyett miért is ne lehetne mások boldogságát a sajátom fölé helyezni, sőt talán eleve minden azért történt, hogy eddig a következtetésig eljussak. Csakhogy a hitem, a lelki erőm túl aprócska ehhez, mintha egy kő határozná el a folyóparton, hogy heggyé nő és eltereli a víz folyását...
 De ezzel együtt is nevetve kibékültem volna a sorsommal, ha az élet egyéb területein kegyesebb hozzám. Persze ha így lett volna, akkor most nem itt lennék, szóval jöjjenek a virágok és a méhecskék, meg az ő megerőszakolt metaforájuk...
 Vannak méhek, akik csak szállnak virágról virágra mindaddig, míg egy kellően édes nektárt nyújtót nem találnak maguknak, amiben aztán megmerítkezhetnek végül. S vannak olyanok, akik ha kell koplalnak inkább mindvégig a hosszú nyár folyamán, mialatt a rét fölött repkedve a legszebb virágot keresik. Hát én is csak szálldogáltam, de amikor rátaláltam nyaranta egyszer egy ilyen különleges szépségre, hol előbb, hol később, de a szirmok végül mindig bezárultak közeledtemre. Néha már kezdem azt hinni, hogy az soha meg nem történhet, hogy a legszebb virág épp azt a méhecskét engedje közel magához, aki a leginkább vágyik rá. Persze a virágoknak is épp ilyen nehéz a dolguk. :)
Egyszer lehet azon kapom majd magam, hogy már nem repkedem, hanem szárnyaszegetten a hátamon fekszem a porban...

 De valójában a képlet azt hiszem igen egyszerű. Talán mindig azért tűzök ki magam elé olyan célokat, amiket aztán biztosan soha el nem érhetek, a könnyű és a nehéz út helyett azért választom inkább a lehetetlent, a virágok közül a mimózát, ami érintésemre úgyis bezárul előttem, mert így ledobhatom a vállamról a felelősséget, széttárhatom a karom és ártatlan arccal mondhatom a világba és magamnak is: nem én voltam tehetetlen, a feladat volt lehetetlen, s most aztán tessék engem szánni...

 Azért mindezek ellenére is tudok még erőt meríteni magamnak a folytatáshoz, azt sulykolom magamba, hogy talán azért lettem letaszítva a többség által ismert és járt útról (annak ellenére hogy egy fikarcnyit sem különbözöm tőlük, sőt átlagosabb vagyok az átlagnál), mert lehet nekem más úton máshová kell eljutnom...