Tegnap indultam, ma érkeztem. De csak haza, nem valami magasztos célba. Az nincs már jó ideje, s elképzelni sem tudom, hogy lesz-e még valaha…
Amikor éjjelente útra kelek, a nap 24 órájából ez az éjféli lehetne az egyetlen, amikor úgy lehetek egyedül, hogy nem sajnálom magam emiatt, hogy azt érzem: dobog a szívem. De ma már ez is csak néhány pillanatra sikerült, mert máskülönben csak emésztettem magam, amiért nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Másnak sem, magamnak sem.
Amikor éjjelente útra kelek, a nap 24 órájából ez az éjféli lehetne az egyetlen, amikor úgy lehetek egyedül, hogy nem sajnálom magam emiatt, hogy azt érzem: dobog a szívem. De ma már ez is csak néhány pillanatra sikerült, mert máskülönben csak emésztettem magam, amiért nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Másnak sem, magamnak sem.
Amikor 10 napja föltettem ide azt a képet a Lánchíd és a vár fölött ragyogó holdról, meg sem fordult a fejemben, hogy hamarosan ugyanezt a látványt fogom csodálni a saját szemeimmel. Pedig ma, amikor most először az alsó rakparton jöttem el a Parlament előtt (ami innen sokkal szebbnek tűnt), meg kellett állnom. Nem voltam fáradt, de mégis valami arra sarkalt, hogy ne menjek tovább. Átemeltem a bringám a szalagkorláton és egy közeli padra leültem. 
Majdnem ugyanez a kép tárult a szemem elé, bár a hold ma inkább kicsit sárgán és a Halászbástya fölött ragyogott. Talán egy japán akác lehetett, aminek lelógó ágai bújtatták a padot és vele együtt engem, s amikor tavasszal virágzik: valószínűleg ez a legszebb hely a világon. El is határoztam, ezentúl minden éjjel megállok itt néhány percre. S majd ez lesz az a néhány perc, s ez lesz az a hely, amikor és ahol nem fognak kínozni a lelkembe égett stigmák, a sok „mi lett volna, ha” sem gyötörhet, csak relaxálok majd. Akár örökké is elüldögélnék ott, de az a néhány pillanat is maga volt az örökkévalóság. Nehezemre esett elindulni, hiszen nem sok jót remélhetek a mától, de felálltam, mint egy keljfeljancsi, ahogy majd minden éjjel megteszem, s csak dacolok tovább a sorssal, amíg erőmből futja.
Majdnem ugyanez a kép tárult a szemem elé, bár a hold ma inkább kicsit sárgán és a Halászbástya fölött ragyogott. Talán egy japán akác lehetett, aminek lelógó ágai bújtatták a padot és vele együtt engem, s amikor tavasszal virágzik: valószínűleg ez a legszebb hely a világon. El is határoztam, ezentúl minden éjjel megállok itt néhány percre. S majd ez lesz az a néhány perc, s ez lesz az a hely, amikor és ahol nem fognak kínozni a lelkembe égett stigmák, a sok „mi lett volna, ha” sem gyötörhet, csak relaxálok majd. Akár örökké is elüldögélnék ott, de az a néhány pillanat is maga volt az örökkévalóság. Nehezemre esett elindulni, hiszen nem sok jót remélhetek a mától, de felálltam, mint egy keljfeljancsi, ahogy majd minden éjjel megteszem, s csak dacolok tovább a sorssal, amíg erőmből futja.
És mondá