Lánglovag

 Nem tudom meddig van még értelme (nem mintha bárki is azt állította volna, hogy eddig volt) nap mint nap azon keseregni itt a virtuális világban, hogy hogyan kesergem éjjelente a Duna-parton fizikai valómban.
 Pedig a hátam mögött álló napból is csak ennyi maradt meg, ahogyan próbálom kipréselni magamból a bánatot, minden egyes mozdulatba beleadni egy apró darabot abból a dühös, féltékeny irigységből, ami mások vélt vagy valós boldogsága láttán tölt el, pedig tudom hogy nem lenne szabad teret engedni ennek a fajta érzésnek.
 Ezidáig magamban viaskodtam csak ezzel, most újabban inkább tejsavat facsarok az izmaimból széltől könnyező, elhomályosult szemmel. A rakparton visszafelé már csak erőtlenül csorogtam, s meg is álltam a Lánchíd előtt. Bár a padon, ahol tegnapelőtt merengtem, most épp 3 fülsértően harsány srác nevette az éjszakát. 
 Kicsit távolabb telepedtem hát le, s néztem ki a fejemből buta reménytelenséggel. Pár perccel később épp előttem kötött ki a "Halászbástya" nevezetű kishajó, s tette partra aznapi alkalmi vendégeit. Idős német házaspárok és fiatal, pesti szerelmesek. Fájóan könnyű volt bármelyikük helyébe is képzelni magam. Egy giccses, de mégis romantikus estét  eltölteni a friss szerelemben tobzódva valakivel, akivel úgy érezzük soha nem fogunk tudni betelni még ha örökké élünk sem... Vagy épp egy hosszú házasság alkonyán, amikor az idő múlása már visszatükröződik a másik szemében, de az együtt töltött boldog évek emléke mégis időtlenül örök. S amikor egy ilyen pár megfogja egymás kezét az asztal fölött, körülöttük az éjszakai város fényei, nos akkor talán nem is a hajó teste remeg meg abban a pillanatban, hanem maga a Föld.  (Hát valójában nem is a szituáció a giccses, hanem én magam :)
 Hajnalig is elücsörögtem volna ott, hiszen a reggeltől és a mától nem várok semmit, de miután a hajóról leszálló egyik pár letelepedett a szomszédos padra, úgy éreztem a jelenlétem nem igazán emeli az este romantikusságát számukra, így gyorsan hazaindultam...