Lánglovag

Jelentem: nincs semmi jelenteni valóm. Az osztály létszáma egy, nem hiányzom senkinek. Azzal tisztában voltam, hogy korábban sem éltem igazán nagyvilági életet, de az elmúlt egy hónapban aztán sikerült teljesen kivonnom magam az élet körforgásából. Nagy magányomban nem is zavart senki igazán, a Föld forgott tovább nélkülem is, s mindenki élte/éli a saját életét. No persze ennek így kell lennie.
 Abban bíztam, hogy eme nyári kényszerpihenőm alatt legalább sikerül majd elegendő erőt fölhalmoznom magamban a folytatáshoz, hogy visszakapaszkodjam sorsom kis ladikjába, ami oly régóta hánykolódik már az élet tengerén, fenekén megannyi lékkel. Újult erővel merhetném a beáramló vizet, miközben megpróbálok szigetre lelni a végtelen semmi közepén. De most is csak ugyanúgy viharokat hozó időszakként látom magam előtt az őszt, ami hatalmas hullámokat hoz magával, melyek maguk alá gyűrnek végül…
 Szóval eléggé teret engedtem itt az önsajnálatnak (nem csak most, hanem korábban is már), de a jobb emberré válás hamvába holt (sosemvolt) kísérlete után most duplán tehetetlennek érzem magam. A sérült vállamnak köszönhető fizikai korlát nem is zavar már igazán, lassacskán egyébként is kielégítőnek mondható az állapotom (ha minden igaz még 2 hét naponta 1 óra gyógytornával és „visszatérhetek”, már csak azt kellene kitalálnom hogy mégis kihez és mihez is térnék vissza…).
 De mióta itthon vagyok végre több időt tölthettem a nővéremmel meg a pöttöm keresztlányommal, s nemcsak ők imádják egymást, én is őket. Egy csodás kisbaba anyukájaként ez kellene hogy legyen nővérkém életének legboldogabb időszaka, de azt kell látnom hogy mégis boldogtalan, mert a férje mindezekről nem így vélekedik. Ő inkább saját bajait vetíti óriásira vagy ha épp nincs semmi gond hát kreál, majd erőnek erejével betuszkolja ezeket a terheket a házasságába és aztán minden ezekről és róla kell hogy szóljon, megmételyezve ezzel mindent… Én pedig dühös, de tehetetlen vagyok, hatni rá nem tudok, főleg mert nem is képes belátni mennyire önző módon viselkedik, akár egy gyerek.
 Gyerekként én is nagyon önző voltam, sokkal jobb testvér is lehettem volna, mindig visszaéltem a nővérem kedvességével, s mindent mindig magamnak akartam csak, egyéb szégyenletes cselekedeteimről nem is szólva. Kevés gyerekkori emlékem túlnyomó többségét ehhez hasonló foszlányok teszik ki. Ha tehetném visszamennék az időben és alaposan képen törölném azt az önző kis görcsöt, aki én voltam egykoron. Egyetlen emlékem, amit nem kell hogy szégyelljek, már lassan 25 éves lesz (szinte felfogni is képtelen vagyok milyen régen volt). Még óvodás voltam, a nővérem már iskolás, talán egy késő őszi vagy kora téli este lehetett, mikor hamar sötétedett már, de ő még mindig nem ért haza. Én csizmába bújtam és szüleim tiltása ellenére is el akartam indulni elé, mert tudtam hogy fél a kutyáktól, s nem akartam hogy valami baja essen. Ez a félelme a mai napig megmaradt, s bennem is megmaradt az iránta való aggódás. Szerencsére önző mivoltomtól megszabadultam időközben.
 De hogy mit tehetnék most érte, azt továbbra sem tudom…