Lánglovag

 Tőlem szokatlan időben írom ezt a bejegyzést, munkára ugyanis alkalmatlannak érzem magam annak ellenére is, hogy itt ülök a munkahelyemen. A kávé ugyan segített valamicskét, de még így is fáradt vagyok, most még a megszokott sablonos megfogalmazásaimat is nehéz előhúznom a cilinderemből. Bár ekkora képzavart sem alkottam még talán ezelőtt…
 A szerda este végkimenetelét borítékolni lehetett volna előre, ennek köszönhető jelenlegi állapotom is. Tegnap este 10-re értem haza a privát munka után (aminek persze még lesz is majd folytatása). Az esti összejövetel nálunk igen szolid keretek között maradt, én szinte már csak a végkifejletre érkeztem. Nálunk vendégeskedett 1 darab Zoltán, valamint a felesége Hajni, egy darab Sanyi, barátnője Niki, nem sokkal utánam érkezett egy darab Palkó, meg voltam én meg a lakótársam. Ha hinnék a reinkarnációban vagy a lélekvándorlásban, akkor valószínűleg azt mondanám, Nikivel már találkoztunk korábban is. De mivel nem hiszek, így csak annyit mondok, hogy 3 éve ismerjük egymást, amióta együtt dolgozom Sanyival, s ha nagy ritkán találkozunk, időnként cinkosan összemosolygunk és ennyi. Ezt az életem amúgy is más mellett tudnám csak elképzelni. Oltári helyes párt alkotnak egyébként ők ketten, örül az ember ha rájuk néz, s remélem előbb-utóbb tényleg az oltár előtt állnak majd.
 No de az este első fele hamarosan véget is ért, éjfélre mindenki hazaszállingózott. Csak persze én még ekkor megígértem egy másik elmeroggyantnak, aki hozzánk lusta volt jönni, hogy megnézem vele mi az ábra a Corvintetőn. Nem hiányzott pedig nagyon a tömeg meg a buli, csak Gergővel valamikor a balesetem előtt találkoztam utoljára, így gondoltam nem keresek kifogást, szedtem a sátorfámat és indultam.
 Nem sok szót érdemel az este, a szokásos séma szerint zajlottak az események, a Corvintetőn jelenlévő párszáz ember közül akármelyik elmesélhetné a sztorit.  Amikor Gergővel találkoztam ő már nem volt egészen beszámítható állapotban, az öccse még úgy-ahogy tartotta magát. Aztán persze lépten-nyomon ismerősökbe botlottak, így szegődött hozzánk egész hajnalig egy Eszter nevű hölgy, aki vagy mindenkit ismert a helyszínen, vagy csak ennyire lazák az erkölcsei (én erre tippelnék), de minden jelenlévő férfival igyekezett valamiféle testi kontaktust teremteni, s tekintve ezek után azt, hogy rengetegen voltak az este, ez bizony nem kis teljesítmény. Közben a neki rendelt italokat is számolatlanul fogyasztotta. Én a saját vállamról hamar ledobtam a terhet: előbb fizettem néhány kört kis társaságunknak, aztán a maradék pénzem odaadtam Gergőnek, ha ő úgy véli: megpróbálhatja „elmélyíteni” kettejük viszonyát. Úgy is vélte. Mindenesetre nekem ezek után nem sok gondom volt, üres zsebbel megjátszottam az úriembert.
 Az estémet ezen felül "megkoronáztam" azzal, hogy terápiás jelleggel rágyújtottam. Ezt szökőévente egyszer engedem meg magamnak, a köztes időben beérem passzív dohányzással is. Soha nem dohányoztam egyébként, ha hinnék a reinkarnációban vagy a lélekvándorlásban, akkor valószínűleg azt mondanám, előző életemben voltam bagós. Azonban nem hiszek benne, így csak annyit mondanék: nem vagyok százas.
 Aztán hajnal 4, fél öt körül már úgy nézett ki: én a Blaháról jobbra el, Gergő balra. De ami kósza hírek eljutottak ma hozzám, aszerint Gergő még visszament (a „férfiasságát” követve), hogy rátaláljon Eszterre, akinek időközben valószínűleg már a sokadik férfi rendelte a sokadik italát.
 De én ekkor már messze jártam. A hazaúton elkezdtem valamiféle monológot fogalmazni magamban, mit is mondanék valakinek, ha egyszer levenném magamról a szájkosarat… Persze soha nem teszem, s nem az alkoholnak köszönhető, hogy az egészet aztán elfelejtettem reggelre, mostanában ezt játszom: minden nap kezdem elölről, de mégis mindig máshonnan.
 Tettem egy hamvába holt kísérletet, hogy 9-re beérjek dolgozni, de persze már dél is elmúlt, amikor szűkre szorított szemmel, meg azzal a láthatatlan szájkosárral a képemen megérkeztem ma dolgozni.