Nemrég értem haza az éjszakai tekerésből. Tele volt a város sétáló, romantikusan andalgó párocskákkal, de valahogy olyan hangulatban voltam, hogy kiradíroztam volna őket a világból. Na jó, inkább saját magam. Ha csinálnék valamit, most mentem abbahagynám, de így hogy nem csinálok lényegében semmit, mióta élek, kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi is legyen.
Unom, hogy 29 év alatt nem sikerült helyet találnom magamnak a világban, unom hogy a hátam mögött álló napra mindig csalódással kell visszatekintenem, s bár a holnapra ugyan reménykedve gondolok, de az a nap is végül ugyanarra a sorsra jut(tat). Vagy rossz világra, vagy rossz korba születtem, de hogy az itt és most nem nekem való, az hétszentség. Ej, de könnyű is a sorsot hibáztatni, holott persze a ludas egyes egyedül én vagyok.
Egyébként este fél 12-kor végeztem a munkahelyen, a közlekedési lámpák nagy része már nem is működött, így villámgyorsan hazatekertem. Szemben, egy emelettel fölöttünk épp valami buli féle volt, a lengőfolyosón dohányoztak mindenféle fiatal népek vidáman. Bár sötét volt, a kontraszt azért megvolt közöttünk. Én az ajtó előtt hagytam bringám, ledobtam a táskámat, megtöltöttem a kulacsomat és már fordultam is vissza. A lakótársam sem volt még itthon, sőt a másfélórás csavargásomból visszaérve is üresen találtam a szobáját. A 2 héttel ezelőttihez hasonló baráti, munkatársi összejövetel lett meghirdetve szerda estére, ezúttal nem nálunk, hanem az egyik kolléganőnknél. Nekem nem sok kedvem volt vidám maszkot húzni a fejemre, így bevállaltam az esti műszakot, küldtem egy üveg jégert meg pár jókívánságot, és helyette inkább dolgoztam, majd a szokásos éjszakai utamat jártam. Egyedül: Gellért-hegy, Margitsziget, Lánchíd...
De nem igazán folytathatom ezt már így tovább... De akkor hogyan???
És mondá