Lánglovag

Eléggé megritkultak a bejegyzéseim, de hát legfeljebb csak panaszkodni tudnék, ezt viszont eleget tettem már az elmúlt hónapokban. No de mégis egy rövidke kifakadás: szóval végigdolgoztam a hetet, hiába volt ez a kétnapos "ünnep", én csütörtökön és pénteken is dolgoztam, sőt a hét minden napján megvolt a tizenpár órás munkahelyi elfoglaltság. Alapjában véve még akár jól is jöhetett volna ez az egész, lehetett volna ez a tipikus munkába temetkezés szindróma. Úgy vagyok vele, hogy akár fát is vághat a főnököm a hátamon, még az sem érdekel, ha a fejszét néha egyenesen a hátamba vágja, viszont ahogyan mindemellett velem és a kollégáimmal érintkezik, nos azt a stílust kezdem már mind jobban unni. Még szerencse, hogy ennyire magam alatt vagyok, mert így meg legalább a legkevésbé sem tud jelenleg kihozni a sodromból. :)
 Merthogy napról-napra mind fizikálisan, mind mentálisan sikerül alulmúlnom korábbi mélypontomat. Lassan a vágy legutolsó írmagja is kivész belőlem, pedig ahogy Tennessee Williams mondta: a halál ellentéte a vágyakozás.

 Péntek este, miután fél 11-kor végeztem, páran beültünk a Szimplakertbe. A "kis" West-Balkán eltűnése után anno ez volt az hely, ahol hasonlóan meg tudott ragadni a légkör, s bár most is rendben volt a hangulat, a barátok is kedvesek voltak, én nagyon idegennek éreztem magam ott, idegennek köztük. Előzetesen pedig legfőbb szorgalmazója voltam ennek az esti programnak, azt hittem jól tudom majd magam érezni, úgy mint régebben. De hát már semmi nem olyan, mint akárcsak pár hónapja, éve, én sem vagyok már olyan.
 Lepleztem persze mindezt a többiek előtt, sőt igyekeztem elérni, hogy mindannyian jól érezzék magukat. Ennek egyik "természetes" velejárója az volt, hogy sikerült jelentősen elkönnyítenem a tárcám az este végére, de ez régebben sem számított, most meg aztán főleg nem.
 Egy szó, mint száz: nem tudom, mihez is kellene kezdeni...