Lánglovag

Nem igazán szerettem volna november 1-hez kapcsolódóan bejegyzést írni, de valamit most mégis... Ha a halálról van szó, nekem a nagyszüleimről kell megemlékeznem. Apai nagyapám akkor lett öngyilkos, amikor én még egészen apró kölök voltam, még csak halványan sem emlékszem rá. De talán én voltam a legutolsó unokája, akit a karjába vett. (Édesapám talán máig sem heverte ki az ő halálát.) A felesége, az én nagymamám tavaly halt meg, s bár azt kell mondjam: a szüleim, a nővérem (s talán még én is) voltunk/vagyunk a család legtisztességesebb, emberi értelemben legszeretetreméltóbb leszármazottai, mégis valahogy pont minket kedvelt/szeretett a nagymamám legkevésbé. Máig sem tudom miért, de most nem is hozakodom elő a lehetséges okokkal.
 S bár lehet kegyetlenül hangzik, de nem is ő jut elsőként az eszembe ezen a november elsejei napon. Anyai nagyapám már 5 éve, hogy meghalt. Az összes nagyszülőm közül az ő elvesztése fájt a legjobban. Bár vannak fiatalabb unokatestvéreim, azt hiszem mégis én voltam a legutolsó unokája, akivel még kézen fogva sétált az utcán, aki a meleg nyári délutánokon még ott aludhatott mellette, akivel együtt barkácsolt az udvaron. Emlékszem, hogy milyen sok ócska vasdarabot köszörült a kedvemért, csak hogy én figyelhessem a mesésen pattogó szikrákat. Emlékszem, hogy a családi ünnepeken (amikor egyszerre a család egyharmada is alig fért be a nagyszobába) a néha hirtelen beálló pillanatnyi csöndben egyszer csak megszólalt az ágyról, s a világháborúról, s arról kezdett mesélni, hogyan jött haza a fogságból a keleti frontról. Ha akkor ez nem sikerül neki, akkor én meg sem születek. De a hosszú betegség, s a halál közeledte nagyon megviselte az utolsó hónapokban, de nem csak őt, hanem az édesanyámat is, aki végig szenvedte vele, mellette ezt az utolsó időszakot. És pont ez volt az az ok, amiért a temetésen visszafojtottam a könnyeim. Láttam anyut, aki alig állt a lábán a fájdalomtól, a nagynénéim, a nagybátyáim, az idősebb unokatestvéreim, akik még úgy emlékeztek rá, mint szerető nagypapára, s láttam a fiatalabbakat, akik már csak betegként emlékezhettek rá. S ott voltam én, az utolsó kapocs mindannyijuk között, aki próbált erősnek mutatkozni, csak hogy ne hatványozza a többiek bánatát...
 Így visszagondolva: mennyi-mennyi minden volt, amit a szüleim nem kaphattak meg gyerekként sem az ő szüleiktől, sem az élettől, nekem viszont megadatott. S én már nem fogom kinek továbbadni mindezt, s a szüleimnek viszonozni sincs lehetőségem, csúfosan megbuktam. Még egy ilyen önző lelket sem hordott a hátán a föld... Ezzel a nappal el kell temetnem ezt az önző lelket, aki folyamatosan csak a  saját boldogságát hajszolta. Az nem sikerült, s kijelenthetem: már soha nem is fog.
 Csak sajnos nincs semmi, ami megtöltse ezt a hátramaradt, üres porhüvelyt, for the rest of my life...