Lánglovag

 Ma este hazautazom a hétvégére. Lehetne ez a havonta otthon töltött néhány nap a békés kis sziget a heteken át tartó gyötrődés után, de mégsem az. Mert amikor otthon vagyok azon ügyeskedem, hogy minél jobban elrejtsem a szememben bújkáló keserűséget, ne fájdítsam még jobban az otthoniak szívét. Hiszen sokszor megtettem már korábban, s enélkül is van épp elég gondjuk.
Úgyhogy most egy másik szigeten éldegélek, ahol laktam már korábban is. Szóval réges-rég, kölyök voltam még talán, amikor éjszakánként nem jött álom a szememre (mert persze nappal menetrend szerint üldözött valami lidérc), szóval akkor költöztem én ki (képzeletben) egy lakatlan kis trópusi szigetre, (képzeletben) örökre. Minden éjjel az ágyamban fekve elkezdtem ott a gondolatmenetet, hogy összeállítom azon tárgyak listáját, amiket magammal viszek, kikötök a szigeten, aztán pedig berendezkedem szépen. Az egyik legnagyobb probléma mindig annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vajon hány könyvet vigyen magával az ember, ha élete végéig egy szigeten fog élni? Száz vajon kevés? Vagy két tucat is elég, ha azok jól vannak megválasztva?
 De emellett persze a létfenntartás megtervezése és az ahhoz szükséges eszközök gondos megválogatása sem mellékes. Szóval minden este így tartottam távol magamtól a nappali gondolatokat, s idővel aztán valami álomnélküli álomba is szenderedtem végül. 
 A héten azonban ismét tetőpontjára hágott a borúlátás a fejemben, s így csak néhány zavart órát aludtam minden egyes nap, de többnyire inkább a szemhéjamat bámultam belülről. Ezen unalmas látvány helyett, valamint a sarokban bújkáló árnyékok unszolására kezdtem el újra csomagolni.
 No de ha kitart még pár hétig ez a hangulat, talán egyszer végre (képzeletben) be is fejeződik ez a történet. Bár a reggel mindig hamarabb jön el, minthogy a történet véget érjen...