Miután ma hazaértem a munkából, egész este csak félálomban hevertem a fotelben. Egyszerűen rám telepedett az elmúlt hetek minden fáradtsága, mozdulni sem tudtam. A lakótársam rövid időt töltött csak a lakásban, aztán elindult abba a péntek estébe, ahová nekem is volt meghívóm, de most belehajtottam szépen egy képzeletbeli könyvbe...
 Időnként egy-egy telefon riasztott csak fel merengésemből, a vonal túlsó végén hol egyik, hol másik barátom, ismerősöm hangja csendült fel. Szerettek volna maguk között tudni, szerették volna ha én is velük ünneplek egy ma elhangzott lánykérést. Talán még itt is beszéltem egyszer róluk, arról hogy milyen aranyos párt alkotnak ők ketten, úgyhogy csak gratulálni tudtam/tudok nekik.
 Volt a telefonálók között olyan, aki tudta mennyire magam alatt vagyok, de úgy gondolta nekem most közöttük jó lesz, s volt aki mit sem tudott aktuális lelkiállapotomról, de hasonlóan vélekedett. Addig-addig unszoltak, míg csak szedelőzködtem aztán és elindultam. Elindultam, de csak kocogni, merthogy én még mindig én voltam és tudtam, most ennyire vagyok csak képes, erre van mindösszesen szükségem.
 Vár még rám egy forró fürdő, aztán csak heverek délig az ágyban mozdulatlanul. Azon gondolkodtam, hogy hétvégén előkeresem kedvenc könyvemet, bár attól félek lehet otthon vidéken forgattam legutóbb a lapjait. Ha más nem, felhajtom majd valamelyik antikváriumból. Amikor sok-sok évvel ezelőtt legelőször olvastam, már akkor gyanús volt menyire megérint a történet, azt nem hittem volna még akkor, hogy később én magam is elindulok a megírt cselekményszálon. De a végére jó lenne valami új befejezést találni magamnak...