A vasárnapom száztíz százalékban semmittevéssel telt, egyetlen említésre méltó momentumot sem tudnék előkeresni, hát nem is táncolnám most körbe a semmit. Kivételesen a múlton sem rágódnék, marad kezdésnek a jelen.
 Amikor esténként kocogni indulok, mindig elborzaszt, milyen sok hajléktalant látok az utcákon. Alig teszek meg pedig pár kilométert, mégis őket látom mindenfelé. Van, aki magányosan fekszik minden este ugyanabban a Kinizsi utcai kapualjban, a Közraktár utcán van egy épület, aminek fedett beugrója alatt egész kis kommuna él, a Ferenc-körúti aluljáróban is sokan töltik az éjszakát, de a lépcsőn feljőve is rendszerint ugyanazt a megtört tekintetű, szakállas férfit látom, akinek időnként szoktam adni valami kevéske pénzt, noha soha nem láttam még kéregetni.
 Úgy tíz éve, amikor még Debrecenben teltek a hétköznapjaim, a Nagyerdőn sétálgatva sokszor viccelődtem azon a barátaim társaságában, hogy pár év múlva talán az egyik olyan erdei pad lesz az otthonom. Ezt én már akkor is félig szántam csak viccnek, merthogy akkor sem dolgozott bennem túl vehemensen a saját jövőm építése, ha tehettem inkább másokért próbáltam tenni valamit. Aztán ahogy most éjszakánként megpillantom ezeket az embereket, azzal szembesülök, hogy nincs a kezemben semmilyen olyan eszköz, amivel segíteni tudnék rajtuk.