Ennyi leélt évvel a hátam mögött is ott tartok, hogy nem köteleztem még el magam véglegesen semmi és senki mellett. Sem egy szakma, sem egy város, sem valaki mellett, felé, irányában. Ami kevés kötődésem van, s ami megtart valahogyan ebben a világban, azt már készen kaptam. De ez a kötelék annál erősebb. Most a családról beszélek, a szüleimről, a nővéremről, akikkel együtt töltöttem a hétvégét otthon. Vasárnap este volt egy rövid pillanat, amikor látszólag minden úgy volt, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor még én is otthon laktam és a nővérem is. Ők hárman kényelmesen elfeküdtek az ágyon, szép sorban, mint a verebek az ágon, én is leültem egy székre az ágy mellett. Ment valami film a tévében, de négyünk közül senki sem nézte valójában, ez a néhány perc most amiatt volt fontos, mert nagyon hosszú idő után voltunk így újra együtt, s kérdés, lesz-e még valaha ehhez hasonló pillanat...
 Mert a nővérem már elköltözött otthonról, férjhez ment, született egy tündéri kislánya, csak amiatt volt most otthon, mert a sógorom elsősorban már pszichiátriai eset, s csak ezek után férj valahol, vagy már sehol sem az...
 Én meg csak szédelgek a világban, egyik érzéstől a másikig, de ez az út nem igazán vezet sehová sem. Ezzel az életformával pedig a hozzám legközelebb álló, értem leginkább aggódóakat sebzem meg. Azokat, akik ott voltak tegnap este abban a szobában. Ők azt látják, hogy nem úgy élek, ahogyan azt ők elképzelték a számomra évekkel ezelőtt. S talán emiatt vagyok én a leghálátlanabb ember a világon. Azokat bántom, akik a legfontosabbak nekem és ezen az sem enyhít, hogy mindezt akaratlanul teszem...