Nem tudom miért alakult úgy, de az általam olvasott blogok nagy részét a szebbik nem képviselői írják. Illetve minden bizonnyal igen egyszerű, prózai okai vannak: ezek az írások nyíltak és őszinték. S van még egy időről-időre felbukkanó, gyakori motívum bennük, mely szerint minden férfi... hát valamilyen...
 Nos én és P., a munkatársam is elemei vagyunk a minden férfi halmaznak, de hogy milyenek is vagyunk? Olyanok, akiknek úgy nagyjából a munkaidejük lejárta után 2 órával lett teljesen elegük a robotból, akkor hagytak mindent a fenébe és léptek le. Olyanok, akik hasonlóan rossz passzban vannak egy ideje, P. most zuhant ki egy hosszú, meghittnek hitt viszonyból, s hogy velem mi is történt, azt már magam sem tudom...
 Mindenesetre nem kellett sokáig győzködnünk egymást, hogy üljünk be valahová egy sörre, kikapcsolni kicsit. Persze az egy sörből lett még egy és még egy, s mellette is lecsúszott ez-az (leginkább talán mi magunk voltunk lecsúszva), de valahogy mégsem szakadtak fel a gátak, a legáltalánosabb dolgokról beszéltünk csak, legfőképp a "mennyire unjuk már a melót, nincs ebből az egészből semmi" típusú frázisok hangzottak el. De nem is tudtunk volna annyit inni, hogy megváltozzon ez a helyzet.
  De az este mégis a ki nem mondott szavakról szólt, arról a néhány percnyi csendről, amikor csak elnéztünk egymás válla fölött, s fátyolos tekintettel figyeltünk egy-egy közömbös pontot a mennyezeten, s gondolatban valahol teljesen máshol jártunk. De nem is volt szükség a szavakra, pontosan tudtuk nélkülük is, hol jár épp a másik ilyenkor, mindketten jól ismerjük már ezt a helyet...