Valami leírt, megálmodott, megszületett szépségre volt most szükségem, de mivel én magam képtelen vagyok szavakkal megfogni, keretbe foglalni mindazt, amit a szépségről éreznünk kell, így elcsentem egy részletet kedvenc könyvemből. Nem hiszem, hogy ettől lehetne többet mondani...

 Hideg eső szemerkélt. Nem törődött vele, levette fejéről a sapkáját, és kigombolta a kabátját. Csodálatosan könnyűnek érezte magát. Szinte tánclépésben ment végig az utcán, alig vette észre, hogy esik. Önkívületben volt, álmodozott, és újraélte képzeletében a legutóbbi órák eseményeit.
 

 Rátalált hát végre a nőre - gondolta. Eddig nemigen gondolt rá - általában nem sokat foglalkozott gondolataiban nőkkel -, de mindig volt valami halvány reménysége, hogy egyszer még rátalál. S íme, most mellette ült az asztalnál, kezében tartotta a kezét, belenézett a szemébe, s meglátta benne, mily szép a lelke - ha nem is szebb, mint az a szem, amelyen átvilágít, és az a test, amely kifejezést és alakot ad neki. Úgy gondolt Ruth testére, mintha nem is test volna. Ez újság volt Martinnak, hiszen eddigi nőismerőseinek csak a testére tudott gondolni. Ennek a lánynak azonban mintha más volna a teste. Nem tudta testként felfogni a testét, el sem tudta képzelni máshoz hasonlóan betegnek vagy törődöttnek. Ennek a lánynak a teste több, mint lelkének köntöse: lelkének a kiáradása ez - isteni lényének tiszta, szépséges kikristályosodása. Az istenség érzése megborzongatta Martint; álmaiból megint visszazökkentette józan gondolatai közé. Eddig minden szó, magyarázat, utalás, amely az Istenre vonatkozott, hidegen hagyta. Nem hitte, hogy van Isten. Sohasem volt vallásos, és csak jóakaratúan csúfolódott a "mennyország révkalauzain" s azon, amit ők a lélek halhatatlanságának mondottak. A halálon túl nincs élet, hajtogatta; nincs más, csak ami itt és most a földön van - azután már az örökké tartó sötétség következik. Most azonban meglátta ennek a lánynak a szemében a lelket - a halhatatlan lelket, amely nem enyészhetik el soha. Nem ismert eddig sem férfit, sem nőt, aki a halhatatlanság üzenetét közvetítette volna neki. Ez a lány most megtette. Belesuttogta a fülébe az első pillanatban, ahogy ránézett. Ment, ment az utcán, s most is a szeme előtt tündökölt a lány halovány, komoly, érzéssel teli, édes arca. Hogy mosolyog! Csak lélek mosolyoghat ennyi szeretettel, ilyen gyöngéden! S mily tiszta! Martin nem is álmodta soha, hogy ilyen tisztaság is van a világon. A lány tisztasága úgy érintette, mint egy hűvös fuvallat. Martin megborzongott belé. Azt, hogy van jó, és van rossz, eddig is tudta. De hogy tiszta is lehet valami, még sohasem jutott az eszébe. Csak amióta megismerkedett ezzel a lánnyal, jött rá arra, hogy a jóság és ártatlanság legmagasabb foka a tisztaság, s hogy mindezek összessége az örök élet.
 

 S ott nyomban el is határozta, hogy ő is az örök életre fog törekedni. De hiszen még arra sem méltó, hogy egy pohár vizet nyújtson ennek a lánynak! Ezt jól tudta maga is. Még azt is csak valamilyen csodálatos szerencsének és a körülmények fantasztikus találkozásának köszönhette, hogy megismerkedett vele ma este, hogy együtt lehetett és beszélgethetett vele. Ez mind merő véletlen - neki semmi érdeme sincs benne. Nem is méltó erre a szerencsére. Martint lényegében vallásos hangulat fogta el. Csupa szerénység és alázatosság volt most, teljesen eltöltötte méltatlanságának tudata. Ilyen lelkiállapotban járulnak a bűnösök a gyóntatószékhez. Martin is mélyen átérezte bűnös voltát. De mint ahogy a gyóntatószék előtt térdelő alázatos bűnös szeme előtt feltárul annak az isteni életnek a ragyogó képe, amelyben egyszer része lesz, előtte is feltündöklött annak az állapotnak a képe, amikor Ruth majd az övé lesz. Az övé - de csak valamilyen homályos és ködös módon, egészen másként, mint ahogy eddig volt valaki az övé. Egyszerre őrült szárnycsapásokkal ragadta magával a nagyravágyás. Látta magát, amint a legmagasabb csúcsokra tör ezzel a lánnyal. Elmondják egymásnak minden gondolatukat, együtt gyönyörködnek minden szépben és nemesben. Arról ábrándozott, hogy Ruth lelke minden salaktól megtisztultan az övé lesz egyszer. Valami szabad lelki barátságról álmodozott, amelyet nem tudott világos szavakba foglalni. De ezzel ő most nem törődött, és nem is gondolkozott rajta. Érzései léptek már az értelem helyébe, s oly indulatok remegtették és rázták meg, amelyeket nem is ismert eddig. Gyönyörrel ringatózott az érzelmek tengerén, minden érzése lélekké magasztosult - elragadtatása az élet csúcsai fölé emelte.

 

Jack London: Martin Eden Fordította: BERNÁT PÁL Illusztráció: Kass János