"Visszatértem."

 Ez a szó már akkor létezett a nyelvben, amikor a testemet alkotó atomok még egy pipacsmezőm, egy földigiliszta testében, egy rég elhunyt ember szemében, egy távoli hegycsúcson pihenő hókristályban vagy ki tudja hol és merre bujkáltak, ez a szó mégis azért született meg, hogy az én jelenlegi helyzetemet leírja.
 Amikor hazautazom vidékre, mindig szembesülök, mindig szembesítenek azzal, hogy "még mindig nem kezdtem semmit az életemmel és épp itt az ideje, hogy kezdjek valamit az életemmel".
 Való igaz, nem sok kézzelfogható tárgyat, anyagi értelemben vett javat tudok felmutatni az elmúlt esztendők, sőt életem eddigi összes éve után. Mindenem, ami van: néhány barát, akikre habozás nélkül rábíznám az életemet, meg egy élet, amit leginkább az érzések irányítanak, s nem a jóléti társadalom elfogadott szabályrendszerei. Mindig nyitott szemmel, s ha néha magamba is zárkóztam látszólag, de mégis mindig nyitott szívvel jártam-keltem a világban. S számomra ezek így együtt már egy teljes életet adnak, még ha ezt a legtöbben furcsának is találják, csak mert épp nem értik a dolgot. S még ha én magam sem tudom, mindez hová fog majd elvezetni végül. De azt hiszem, nem egy afféle boldogsághoz, amiben a (csúnya szó:) "hétköznapi" emberek nagy része él, vagy amire mindegyikük vágyik. Valami más vár rám. Vagy ha nem több, mint most van, nekem az is elég. Csak értsem még egy kicsit jobban a dolgokat, csak lássak még egy picit mélyebbre. Ez minden, amit kívánok. 

"Visszatértem."