Lánglovag

 No már itt is vagyok, s vissza is csatolódom korábbi önmagamba. Nem voltam sokáig távol, igaz? Nem mintha olyan nagyon hiányolhatott volna bárki is...
 Végül is a Hármas-határhegy legtetején kötöttem ki Gergő barátomnak hála, ahol is egy "pilóta-buli" közepébe csöppentem. Szegény taxisofőr rettegése szinte tapintható volt, amikor a korom sötét, kihalt, jeges úton haladtunk fölfelé a fagyos éjszakában a halottnak tűnő fák között, az utolsó lakóépületet is kilométerekre magunk mögött hagyva. Szerintem végig attól rettegett, hogy itt szörnyű véget ér a az élete, mert elveszejti az a két rossz arc (mi), akiket felvett az autójába. Szinte hallottam, ahogyan a mázsás kő lezuhan a mellkasáról, amikor a kihalt erdei úton való hosszú poroszkálás után megérkeztünk a hegy tetejére, ahol legalább 20-30 autó parkolt verőfényben a Rekettyés nevű turistaház előtt. Szóval Gergő barátomnak hála belecsöppentem egy "pilóta-buliba", ahol valamennyi férfivendég (rajtam kívül) minimum egy tapasztalt siklóernyős és/vagy siklórepülő pilóta volt.
  Jó fejek ezek a földtől elrugaszkodott emberek, azt hiszem nem véletlenül van meg bennük a földtől való elvágyódás... Megismerkedtem többek között (egy másik) Gergővel, aki a turistaház előtt beszélt arról a vacogtató hidegben, hogy mindannyian vízcseppek vagyunk a tengerben, akik egyszer öntudatra ébrednek és elvágyódnak a tengerből. Önálló, független vízcseppek akarnak lenni, kiszakadnak a tengerfolyamból, s ekkor ráébrednek mennyire vacognak így egyedül, magányosan, mennyire veszélyezteti őket az elpárolgás veszélye, s ettől kezdve csak egy vágyuk van: újra a nagy tenger részei akarnak lenni, újra együtt a többiekkel. Te mennyire vagy fázós típus?
 (Ezek után még hazakeveredtem mindenféle úton-módon, de ez már egy cseppet sem érdekes történet...)