Mit szeretnék a legjobban ettől az élettől? Most mondhatnám gyorsan azt, hogy "szeretni is és szeretve lenni" jó (a legjobb) volna. De inkább felteszem újra a kérdést. Mit szeretnék a legjobban ettől az élettől? Ha a legmélyebben magamba nézek, az őszinte válasz az, hogy: semmit...
 Pontosítok. Egy következő élettől szeretném azt, hogy egyszerűen: legyen. Ez a legmohóbb vágyam. Jó volna, ha hinni tudnék benne, hogy lesz egy következő (és egy következő...) élet, aminek a jelenlegi életem, cselekedeteim, érzéseim az alapjául szolgálnak. Mert tudom, ez a lét számomra (mely jelenlegi hitem szerint az egyetlen, ami megadatik) már eddig is csak az útkeresésről szólt, s a jövőben sem lesz ez másként számomra. De azt nem érzem, hogy valamihez is közelebb jutottam volna már a hátam mögött álló rengeteg év alatt. Ezért volna jó hinni abban, hogy nem ez az egyetlen lehetőség...
De ahogy felnézek az égre és megpróbálom felfogni a végtelen teret és időt, a milliárdnyi különlegesnél különlegesebb galaxist, majd körülnézek magam körül, s csak rohanó embereket látok: egyszerűen képtelenség hinni abban, hogy ennek a végtelen komplexumnak a Föld bolygó és vele/benne az emberi lét lenne a közepe, s hogy még a legtávolabbi csillagok fényei is, melyek el sem értek még hozzánk, szóval hogy mindez a színpad csak a mi főszerepünk miatt lett évmilliárdokkal ezelőtt összeácsolva. Dehogy vagyunk mi főszereplők, statiszták vagyunk csupán az univerzumban, s abból is csak egy igen jelentéktelen fajta. Ahogy egy fagyott veréb kapcsán sem gondolkozunk el azon, hogy vajon a verébparadicsomba került-e, vagy újjászületett-e valamilyen formában itt a Földön, úgy saját életemmel, saját életünkkel kapcsolatban sincsenek hiú reményeim. S a menny/pokol meg az egész túlvilági lét is csak egy mítosz csupán. Ha létezne a menny, hát akkor sincs az az Isten, hogy én oda bekerüljek...
 De pusztán a példa kedvéért: valami véletlen folytán bebocsátást nyerek a mennyország kapuján, ugyanakkor az a valaki, aki mindennél fontosabb volt nekem a földön, s akitől halálom pillanatában úgy váltam el, hogy majd találkozunk odafent, szóval ő tesz valamit a halálom után, ami miatt a pokolban köt ki. Lehet-e paradicsomi az öröklét, ha úgy kell "eltelnie", hogy ott is valaki hiánya miatt szenved a lélek.. Voltaire mondta annak idején, hogy ha Isten nem lenne, ki kellene találni... És ez összefoglalja ezt az egész évezredes igen/nem kérdést. Isten azóta létezik, midőn az első ember megalkotta a kérdést, hogy létezik-e...
 De talán közelebb vinne a megértéshez, ha tudnám, vajon mikor kerül a lélek a testbe. A fogantatáskor, amikor még csak egyetlen sejt vagyunk csupán? A születéskor, amikor már 9 hónapot éltünk az anyaméhben? Vagy leginkább a kettő között valamikor? Vagy amikor először érintünk meg egy másik embert "tudatosan"?
 Vagy talán akkor, mikor ez első emléket elraktározzunk magunkban, még ha tudat alatt tesszük is? Abban a pillanatban kötünk egy csomót életünk fonalára, s elkezdjük rá felfűzögetni jelen pillanatait, melyek idővel emlékek gyöngyeivé változnak át. Igyekszünk minél színesebb gyöngyöket válogatni, de némelyik (a legtöbb) idővel elveszíti a színét, megfakul, áttetszővé válik, netán el is porlad a rá nehezedő újabb gyöngyök súlya alatt. Néhányról később magunk sem tudjuk, vajon milyen céllal is fűztük fel őket annak idején.
 Sajnos az én fonalam csomója nem lett elég erősen megkötve, a rá nehezedő súly nyomására engedett, s a gyöngyeim a földre hulltak. Utánuk kaptam még a kezemmel, de alig néhányat sikerült csak tenyeremmel felfogni. Újra felfűztem ezt a megmaradt néhányat, s hogy többé soha ne veszítsem el őket, összekötöttem a fonál két végét. Így azonban elveszítettem a lehetőségét annak, hogy újabb gyöngyöket fűzzek fel, így mindig ugyanazokat görgetem csak az ujjaim között oda s vissza, mint egy rózsafüzéren. Ezért érzem, hogy mindig ugyanazokat a köröket futom az életben, ahogyan itt a blogon is, újra és újra. Mára legyen ez a végszó...