Amikor péntek este 9-kor magányosan hazafelé tartottam a munkából (már ha igazán otthonnak nevezhetném azt a helyet, ahol most élek), az első és második emelet között a sötét lépcsőfordulóban (sosem kapcsolom föl a lámpákat, szeretek az éjszakai égbolt halovány fényének és a lakások ablakából kiszökő félhomálynak az elegyében sétálni fölfelé) megcsapott a magány szele, hirtelen felsejlett előttem az összes olyan jövőbeli hazautam, amikor majd ugyanígy, egyedül lépkedek. Hirtelen a jelenben egyszerre a talpam alatt éreztem valamennyi ilyen magányos utam, ami még a jövőben vár rám. Sok ilyen lesz még. Számtalan.
De most először már nem féltem ettől, már nem szántam azt a jövőbeli személyt magánya miatt, aki én leszek majd egyszer. Csak lépkedtem tovább fölfelé a lépcsőn.
 |
I don't know what the future holds, but I know who holds the future...
És mondá