Azon gondolkodtam, vajon utoljára mikor is voltam önmagam. Vagy voltam-e egyáltalán valaha is az? Na jó, most is önmagam vagyok, felelősségem teljes tudatában. No de volt-e olyan, hogy teljesen fesztelenül, kételyektől mentesen tudtam eltölteni egy teljes napot? Most felejtsük el a gyerekkort, amikor felhőtlenül boldog tudott lenni az ember, ha a padláson játszhatott egész nap az utcabeli gyerekekkel mindenféle képzeletbeli kalandokat kitalálva.
 Nem emlékszem, hogy "felnőtt fejjel" (akárcsak néhány napban gondolkodva) megéltem volna ilyen fesztelen időszakot. Még egyetlen kapcsolatban sem sikerült ez igazán. Talán eddig soha nem a megfelelő személlyel hozott össze a sors, vagy inkább én voltam a nem megfelelő fél minden ilyen esetben, s ez szült valamiféle ködös aggodalommal vegyes félelmet bennem, amitől aztán nem szabadulhattam. S ez óhatatlanul előrevetítette a kapcsolat végét, s a jövőben lebegő vég óhatatlanul fokozta a félelmet. Szép kis öngerjesztő folyamat. Az eddigi tendenciát figyelembe véve sajnos lassan kijelenthetem, a hiba az én készülékemben van, ez pedig további táptalaja lehetne ennek a ragacsos kétségbeesésnek. Aggódhatnék, hogy talán nem fogom tudni senkinek sem megadni a tökéletes boldogságot, ahogy eddig sem sikerült soha. De talán nem is erre vagyok hivatott, s ez a tudat ha nem is boldogságot, de megnyugvást teremthet saját magam számára. S akár ennyi is lehet elég...

Ott túl a rácson egy más világ van,
Amelynek érzem bűvös illatát!
Ott túl a rácson virulnak a rózsák
Melyeknek kelyhe édes mézet ád!
Ott túl a rácson van a mennyország,
Minőt nem látott senki még soha!
Ott túl a rácson tündérek élnek,
Oda kívánok menni én, oda!