Lánglovag

 Az este egy régi ismerősöm új lakását mentem megnézni, azon belül pedig közösen néztünk meccset az ablaknyi méretű tv-jén. A barátomnak kellene lennie, hiszen középiskolában végig egy padban ültünk, aztán már a pesti életünk idején egy évig laktunk is egy fedél alatt, s a köztes években is összefutottunk nagy ritkán, de igazán még sem vagyunk barátok. Valahogy különbözünk egymástól vagy csupán csak ennyi év alatt sem sikerült elég jól megismernünk egymást. Őt a mindennapi élvezetek, például egy kiadós ebéd, vagy egy áron alul beszerzett bútordarab is boldoggá tud tenni, engem meg teljességgel hidegen hagy egyik és másik.
 Az este folyamán a 20 (+) milliós, utolsó poháralátétig berendezett lakásában mesélt egy csomó dologról, mert beszélni azt tud megállás nélkül, legtöbbször persze olyan dolgokról, amik engem teljesen hidegen hagynak. De én meg hallgatni tudtam mindig is nagyon, szóval sosem volt ebből köztünk probléma korábban sem. De most kivételesen olyan témákat hozott fel, amivel én is könnyen azonosulhattam volna: filmek és nők, nem feltétlenül ebben a sorrendben... Mesélt a múlt heti első randijáról, ami talán örökre az utolsó is volt az illető hölggyel, meg hogy mostanság milyen filmeket látott. Lehetett volna ez az a nap, amikor ha átmenetileg is, de egy hullámhosszra hangolódunk, de mégsem sikerült. És ez csakis az én hibám volt. Nem tudtam együtt érezni, de még az átlagnál picit jobb képzelőerőm is cserben hagyott, hogy megpróbáljam magam az ő helyébe képzelni.
 Azzal kellett szembesülnöm, hogy mostanra ezek a témák sem mozgatják meg a fantáziámat, s visszagondolva az elmúlt napokra: felbukkant néhány kísértet (volt amelyik emlékképként, volt amelyik a maga valójában) a múltból, de már nem féltem tőlük, feltűnt karnyújtásnyira néhány korábbi eszménykép, "vágytárgy", de már nem teremtődött meg bennem az utánuk való vágy... S tulajdonképpen egy igazi célom lehetne még az életben: az utolsó első csókot megtalálni a világban, de ennek a hívó szavát sem hallom már, elhalt...
 Nirvana: itt ülök a kapuid előtt, s nem tudom nevessek-e vagy sírjak, mert mindez rohadt unalmasnak ígérkezik...