Április 1 tiszteletére tegnap késő éjjel egyszer csak se szó, se beszéd bemondta az unalmast az itthoni gépem. Olyan ez, mintha a hóhért akasztanák... A gondolat már előre lefárasztott, hogy mennyi vesződséggel fog járni, mire mindent helyreállítok, így inkább nem is vesződtem/vesződök vele, mindenféle kiskapukon keresztül használom tovább a minimális lehetőségeket (továbbra is meg tudom oldani, hogy ide írkáljak és firkáljak) és közben kiruccanok kicsit a három dimenziós életbe. Bár valójában mindig ez élvez nálam elsődleges prioritást, csak ehhez ritkán szegődik mellém valamilyen társ, egyedül pedig ugyan kinek van kedve hozzá (néha nekem)...
 Így aztán ma este is, miután késő éjjel végeztem a munkában, megpróbáltam rávenni egyik munkatársam, hogy üljünk be valahová kicsit elbeszélgetni az időt. Ebből ugyan nem lett semmi, de holnapra (ma estére) legalább fixáltuk a dolgot. Még így is éjjel fél 12-re értem haza a munkából, szinte egyszerre a lakótársammal, akinek a szerda a táncos estéje. Szerencsére ilyenkor őt is könnyebben ki tudom mozdítani, így végül is csak sikerült rávenni, hogy üljünk be kicsit a Stexbe. Erre a rövidke órára még attól a kínzó gondolattól is sikerült megszabadulnom, ami pár napja gyötör: hogy vajon mikor vesztettem el a késztetést és a képességet, hogy megpróbáljak valakit boldoggá tenni (bele értve ebbe saját magamat is)... Bár az időpontot azt hiszem könnyen meg tudnám határozni, még a miért sem okozna túl nagy fejtörést, az óriás kérdőjelet inkább a "hogyan tovább" szülte...