Amikor péntek este hazaértem a szülői házba, már ott volt a nővérem és a kis keresztlányom, s mivel erre szinte egyáltalán nem volt példa tavaly húsvét óta (akkor született a csöppség, s ha látni akartuk mindig mi mentünk hozzájuk), így szavak nélkül is tudtam már: hazaköltöztek. Nővérkém a  házassága alatt meghozott milliónyi kompromisszum után már nem tudott és nem is akart egy újabbat (és aztán egy újabbat és újabbat...) meghozni. Soha nem értettem a sógoromat, hogy hogy tud ennyire kicsinyes, önző és korlátolt lenni, tudta mit kockáztat, egy olyan kapcsolatot, ami nem fog megadatni neki még egyszer az életben, s mégis képtelen volt a legkisebb áldozatot is meghozni. Most persze kétségbeesetten úgy tesz, mintha ez nem így lenne, de ez már nagyon-nagyon késői próbálkozás. De erről itt és most nem is írok többet.
 Az otthon töltött három napom alatt én mindenesetre rengeteget játszottam, sétáltam a keresztlányommal, próbáltuk bepótolni a sok elmaradt alkalmat, remélem ő is legalább olyan jól szórakozott mint én. :) Szóval a nappalok az övéi voltak.
 Esténként pedig összefutottam néhány otthoni ismerőssel, voltunk zsúfolt szórakozóhelyen és csendesebb kiskocsmákban, mintha a régi életem utózöngéi lettek volna ezek az alkalmak. És szombat este az egyik ilyen helyen még a kósza vágy is átfutott rajtam néhány pillanatra, s vissza-vissza tért az este folyamán, de vagy mert túl keveset ittam, vagy mert túl sokat, vagy leginkább mert afféle szentimentális pillanatok voltak ezek csupán, de nem tettem semmi esetlen őrültséget. S a varázsát pont ez adta meg: hogy jó ideig most ezek lesznek az utolsó ilyen pillanatok. A helyére kell raknom magamban néhány dolgot (szinte mindent), hogy tényleg valódi helyük legyenek bennem ezeknek az érzéseknek. És bármilyen hosszú is lesz ez az idő, ez a szombat este nem fakuló emlékül fog szolgálni mindvégig.
 
Ja és holnap este 8-kor Singas project koncert lesz a Trapéz Caféban (IX. Imre utca 2.). Szerintem jó lesz! ;)