Bocsánatot kérek mindenkitől, leszámítva egyvalakit, ha az elmúlt egy-két órában esetleg túl nagy felfordulást okoztam nála. Én voltam ugyanis az a tomboló szél, aki bevágta az éjszakára nyitva hagyott ablakokat, ágakat, reklámtáblákat és útjelző bójákat tört és sodort az utcán, aki villanyvezetékeket szakított el, autók riasztóit indította be...
Éjfélkor értem haza a munkából, két csapnivaló nap után. A keddi Singas Project koncert rövid és sótlan volt, s utána is kivetett magából az éjszaka, a szerdai Quimby koncertre el sem jutottam, de nem is hiányzott ötezer karámban nyomorgó ember társasága, helyette inkább néhány, minden szempontból kiábrándító óra következett a Corvintetőn, mocskos, ki nem mondott titkokkal a levegőben, melyek még csak nem is a sajátjaim. Már réges-rég meg kellett volna szabadulnom tőlük, ehelyett hagyom hogy valódi, lelkiismeret nélküli gazdájuk mocska engem is beszennyezzen...
De csak forr bennem az indulat láthatatlanul jóideje, így aztán amikor ma éjjel először sírt fel a szél odakint, úgy éreztem ez most mind miattam történik, indulnom kellett. A Gellért-hegy teteje volt az epicentrum, teljesesen egyedül álltam odafönn és néztem, ahogyan a szél romba dönti a Citadellát: asztalokat, székeket kapott föl a levegőbe, majd a földhöz csapta őket, hogy szikrákat hánytak, miközben utcák borultak sötétbe a leszakadó ágak éz vezetékek nyomán. Akkor és ott úgy éreztem, hogy a belőlem fakadó düh teszi mindezt, az ő ereje mutatkozik most meg. Persze valójában én csak álltam ott, két kézzel erősen a korlátba kapaszkodva, hogy a szél engem is le ne döntsön a lábamról. Eztán el is kapott valami olyan mélységes félelem, amilyen még soha ezelőtt. Először azt hittem, hogy a sötétség, a tomboló szél süvítése, a fák jajgatása, a nyomasztó és kiszolgáltatott egyedüllét miatt van, hogy közel s távol nincs egy élő ember: egyedül vagyok ott fönn, de aztán rájöttem, hogy nem emiatt született ez a hirtelen félelem. Attól ijedtem meg, hogy nem tudtam mi lesz majd akkor, ha eláll a szél, elcsendesedik minden, de bennem továbbra is megmarad ez a kétségbeesett düh.

Mostanra a szél alábbhagyott, én hazaértem, s hogy maradt-e még bennem indulat? Igen. De lassan legyőzi a fáradtság. Talán mindörökre...