Lánglovag

 "Van egy srác" - írtam egyszer, akinek már annyi szívességet tettem (s aki nekem tulajdonképpen még soha egyet sem), mint senki másnak a föld kerekén. Amikor hosszú hetek után először, ma este 10-kor felhívott és a szokásosnál is nyájasabban megkérdezte hogy hogy vagyok, már tudtam: a szokásosnál is nagyobb kölcsönt fog kérni tőlem. S aztán amikor szokás szerint azt mondtam: szívesen segítek neki, de pár perccel később mégis újabb sms-t kaptam, már tudtam: még jobban (a maximálisnál úgy ezerszer) szándékszik visszaélni a jóindulatommal, amit már úgy milliószorosan kihasznált eddig is... De miért ne segítenék neki? Csak mert ő még soha nem viszonozta, csak mert a pénz semmit sem jelent nekem (nem azért mert annyim van, inkább épp ellenkezőleg...) ?
 

"Az igazi személyiségünk akkor mutatkozik meg, amikor senki sem figyel minket..."

Aimee Mann - Nothing Is Good Enough

Once upon a time is how it always goes
But Ill make it brief
What was started out with such excitement
Now Id gladly end end with relief
In what now has become a familiar motif:

That nothing is good enough
For people like you
Who have to have someone take the fall
And something to sabotage--
Determined to lose it all

Critics at their worst could never criticize
The way that you do
No, theres no one else, I find,
To undermine or dash a hope
Quite like you
And you do it so casually, too

Cause nothing is good enough
For people like you
Who have to have someone take the fall
And something to sabotage--
Determined to lose it all

Ladies and gentlemen--
Heres exhibit a
Didnt I try again?
And did the effort pay?
Wouldnt a smarter man
Simply walk away?

It doesnt really help that you can never say
What youre looking for
But youll know it when you hear it,
Know it when you see it walk through the door
So you say--
So youve said many times before

But nothing is good enough
For people like you
Who have to have someone take the fall
And something to sabotage--
Determined to lose it all...

Semmi nem történt velem ezen az unalmas és hosszú vasárnapi munkanapon, egyedül "múlattam" az időt (úgy 13 órát) az üres irodában. A nap folyamán alig pár mondatot váltottam csak más földi lényekkel, ide a blogra sem igazán tudok most mit írni. Pihenni kellene, reggel egy újabb nap indul, just another maniac monday...
Szép álmokat!

 Igyekszem fölvenni a történet fonalát és leírom néhány sorban az elmúlt napot, de nem fogom nagyon csűrni-csavarni a szavakat, most valahogy az egyszerű dolgok éltetnek, mint a ma esti lassú séta hazafelé, de ez a zárómomentum lesz majd.
 Tehát tegnap este megkérdeztem azt a kevés embert, akikkel tényleg szívesen töltöm az időmet, hogy ők vajon töltenék-e velem a saját idejüket valahol. De két jóbarátomat is leverte valami betegség a lábáról, volt aki szimplán csak fáradt volt, én viszont némileg dacosan mégis úgy döntöttem, hogy akkor egyedül járok egyet. Elmentem hát a Gieroba szívni némi cigarettafüstöt (valahogy időnként szívesen vagyok passzív dohányzó), ahol tegnap este Imi volt a pultos, aki mindig kapható némi vicces társalgásra, de most nem nagyon vágytam ilyesmire, így csak hallgattam, ahogy más vendégekkel élcelődik. Aztán némi pultnál való ücsörgés után felhívott az egyik beteg, hogy bár ő maga nem tud jönni, de az öccse hamarosan itt lesz, várjam hát meg. Az utóbbi pár hétben jó párszor előfordult, hogy olyan társaság verődött össze, aminek én is és Bandi is a tagjai voltunk, igaz nem ismerjük túlságosan egymást, azért jó elvoltunk, talán épp egy ilyen ember társaságára volt szükségem. Az este folyamán azt hiszem sok olyan téma előkerült, amiről nem is beszéltünk volna talán, ha szoros barátság fűzne kettőnket össze, így viszont kellő távolságból és elfogódottság nélkül foglalhattunk állást, még annak is meg volt az előnye, hogy van jó néhány év köztünk, Bandi már egy kicsit fiatalabb generáció.
 Ennek is volt köszönhető, hogy egy idő után aztán felpezsdült a vére és mehetnékje támadt, s mivel rengeteg valakit ismer, valamint ő is éjszakai életmódot él (igaz másként mint én, ő egyetemistaként buliról bulira jár ;), hamar több választási lehetőséget is összetelefonált. Ekkor volt az a pont, hogy dönthettem volna úgy, hogy hazajövök, hiszen végtére is dolgozom a hétvégén (még ha ma csak telefonos ügyeletről volt is szó), vagy hagyom magam sodortatni az eseményekkel. Végül utóbbi mellett döntöttem, mondván: mit veszíthetek? Így az önkormányzati este 11 óra után hatályos tiltórendeletét megszegve vettünk némi alkoholt az első boltban, majd a kapott cím felé indultunk. Azt mondom: szerencsére mire odaértünk, már szétszéledőben volt a társaság, akik Bandi korosztályához tartoztak inkább, bár néhányukkal már találkoztam korábban, és ez némileg felvetette bennem a kérdést: nem lógok-e mostanában túl sokat vele meg a bátyjával... No de nem töprengtem túl sokat a válaszon, hamar taxit kerítettünk és elindultunk a második számú lehetőség felé. Budán volt a végállomás, valahol a XI-ik kerület egy kis utcácskájában, ahol egy népes kis társaság érezte jól magát éppen. Természetesen senkit nem ismertem közülük, így kezdetben Bandi volt a kalauzom, de mire véget ért az este, azért néhányukkal sikerült megtalálnom a közös hangot. A házigazda egy szimpatikus pár volt: Krisztián (akiről többek között megtudtam, hogy a Hollywoodoo együttes gitárosa) és Juli, akivel kapcsolatban leginkább az maradt meg, hogy milyen üde és kedves volt még hajnalban is. Nem sokkal utánunk érkezett két csinos hölgy is, én persze csak az egyikük nevét jegyeztem meg: Orsi egész este a barátnője árnyékában bujkált egy szót sem szólva, a barátnő pedig számomra unalmas témákról (mint például hol lehet jó rizottót enni és melyek a jó éttermek Pesten) beszélt számomra túlontúl sokat. Távozásuk után hozakodott elő aztán az egyik srác azzal a témával, hogy a (Kocsis) Orsi nevezetű leányzó bizony valamelyik pár évvel ezelőtti playmate választás közönségdíjasa (ilyen is van???), s azóta jó pár magazinban pózolt már. Úgy tűnik mégis a ruha teszi az embert... Ja és ha minden igaz, még egy városban is nőttünk föl, még az is lehet hogy egy suliba is jártunk úgy 15 évvel ezelőtt.
 Az este első felében szokásomhoz híven eléggé visszafogott voltam, próbáltam mindenkivel kapcsolatban kellő figyelmet tanúsítani, aztán lassacskán kezdett megfogyatkozni a társaság, én pedig a megosztott figyelmem végre összpontosíthattam, s így a megmaradt pár emberrel még órákig beszélgettünk, tulajdonképpen fel sem nagyon tűnt, hogy éjfél és reggel 6 között végig a konyhában álldogáltunk (kezdetben azért mert már csak itt volt hely, később azért, mert remekül elbeszélgettünk és így voltunk a legközelebb az italokhoz is). Végül reggel hat előtt nem sokkal távoztunk Bandival, ekkor már rajta és a házigazdákon is erőt vett a fáradtság, s a másik két utolsó vendég is velünk együtt távozott. Azért a taxiba beülve némileg sajnáltam, hogy (Bandin kívül) egyikükkel sem fogok még egyszer találkozni az életben. Ez csak egy egyéjszakás kaland volt csupán...
 A szombatot majdnem végigaludtam, csak egyszer ébresztettek telefonon a munkahelyről, s ebben az ébren töltött pár percben futott be a nővérem születésnapi köszöntő mms-e is a nevető keresztlánykám fotójával. Aztán visszaaludtam, s csak kora délután keltem fel. Jött telefonon pár baráti születésnapi köszöntő, s néhány ígéret a betegeskedő barátoktól, hogy bepótoljuk majd az ünneplést. Amit én most egyáltalán nem is hiányoltam nagyon, vagy tán semennyire sem... Kora este kicsíptem magam, s két jeggyel a zsebemben elindultam a színházba, egyedül... A darabról és a picike színház hangulatáról, valamint Fehér Anna és Lux Ádám alakításáról most ódákat kellene zengenem (rá is szolgáltak), csak túl későre jár már (reggel mehetek dolgozni), így csak annyit mondanék: aki csak teheti, váltson jegyet erre a vidám kis darabra (Könnyű erkölcsök)!

 A darab után aztán nem volt kedvem tömegközlekedni, könnyű léptekkel sétáltam inkább hazáig, jól esett ez a kis fejszellőztetés. Az út 29 perce alatt nem nyomasztott semmi, még a születésnapom sem, és bár sosem izgatott a számmisztika, a 29-es szám valahogy mindig is a különc szerencsét szimbolizálta számomra (azért fura picit, ha valaki február 29-én születik). Hát most 29 lettem. Azt nem tudom a születésnapom jó volt-e vagy rossz. De az életemről sem tudom eldönteni ugyanezt...

Kezdődhetne a hét rövidebb, ámde élvezetesebb része, igaz most még mindig a munkahelyen vagyok. Csakhogy egyelőre nincs további esti programom, holnap telefonos ügyeletben leszek, azaz ha úgy adódik lehet be is kell majd ugranom a munkahelyre, szóval ez annyit tesz, hogy egy láthatatlan lánc holnap is ide fog kötni. Aztán este színház egyedül (már meg sem próbáltam "elcsábítani" valakit a fölös jegyemmel az ismerőseim közül, úgyis hiábavaló kísérlet lett volna), vasárnap pedig 10 és 23 óra között ugyancsak itt leszek megtalálható.
Remek kilátások...

Sajnálattal kell közölnöm, hogy ma nem lesz semmilyen bejegyzés. (Ez most itt csak egy közlemény.) Sajnálom, hogy nem tudok miről mesélni. A múltból már nem tudok többet meríteni, a jelen jelenleg jellegtelen, a jövőt pedig nem látom (és ez emberemlékezetem óta így van). Pedig nem is kellene utóbbihoz valamiféle mentalistának vagy jövőbelátónak lenni, elég lenne ha csak egy átlagos ember lehetnék. Akkor lenne valamiféle jelentéstartalma és tudattársítása bennem ennek a szónak, hogy jövő. De miket is beszélek? Hiszen átlagos vagyok, akiből 6 759 629 413 (mínusz néhány valóban rendkívüli ember) egy tucat. 

Cukormáz feszül csak mindenen,
Kilencven, hatvan, kilencven?

Az elmúlt napokban ismételten túl sokat jótékonykodtam másokkal, felsorolni is hosszú lenne. Ugyanakkor vajmi kevés viszonzásban volt részem. Na jó, csak én voltam túl önző, hogy észrevegyem mindezeket. De tényleg nem megyek most bele a részletekbe, ahhoz túl későre jár és túl korán kell mennem hozzá dolgozni. Így inkább plagizálnék egy mondatot (Hamvas Béla), aztán egy fél "Rescue me" epizód kíséretében megpróbálok valami zavart álomért fohászkodva elszenderedni a hideg ágyban...

"Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan..."
 

Fárasztó napok várnak rám, bár talán annyira nem lesznek azok, mint amilyen a mai volt. Vagy ki tudja? Pénteken hazautaztam tehát, szombaton szinte csak pihentem, aztán vasárnap már segít(h)ettem az egyik ismerősnek, délután pedig a kis pöttöm keresztlányomnak vettem pár dolgot, aztán vele játszottam egy keveset, mielőtt elindultam volna vissza Pestre. Jó lenne látni, ahogyan fölcseperedik, s a "jó fej" keresztapukának lenni, akire mindig lehet számítani. Tulajdonképpen ez az egyetlen pozitív jövőkép van csak előttem. De most is olyan messze vagyok tőle és a nővéremtől, alig látom őket, szóval nem úgy tűnik, hogy valóban sikerülhetne a dolog...
 Vasárnap este épp csak felértem Pestre, ledobáltam a holmim az albérletben, aztán már sarkon is fordultam és irány a Szimpla. Sörözgettünk páran, de jó szokásomhoz híven kicsit kilógtam a társaságból ezúttal is, mindig más vitte a szót. Persze úgy alakult, hogy zárórakor megfeleződött a társaság, már csak hárman mentünk át a Fészekbe, ami hétfő hajnalhoz közeledve természetesen tök üres volt, a "normális" emberek ilyenkor az otthonaikban tartózkodnak. Akinek nincs ilyen, na ők (mi) vannak ilyenkor a Fészekben, ami azért így kicsit szimbolikus. Szóval üres volt a hely, csak egyetlen celebnek csúfolt vörösorrú valakivel találkoztunk, akinek csak egy borosüveg volt a társasága, de mindkettő hamar felszívódott. Meg a mi társaságunk harmadik tagja is nem sokkal ezután, így Gergő barátommal és a pultos Barbarával beszélgettünk úgy hajnal 4-ig, ekkor léptünk mi is a távozás mezejére. A reggel 9-es munkába érkezés persze nem jött össze, egy erős 10 órára sikerült beérnem csak, aztán ahogy illik, egész nap hasogatott a fejem. Így külön élvezet volt számomra kevéssé kedves munkatársak kéréseit teljesítenem, délután pedig komoly megpróbáltatást jelentett már "A" Sebeők Jánossal való beszélgetés, picit nehezemre esett mímelni az értelmes társalgást (nem is sikerült igazán:). Persze a közvetlen kollégám is táppénzen lesz a héten, így végig mindenki csak az én idegeimen fog táncolni péntekig. Meg persze hétvégén is, merthogy hétvégés is leszek, aztán hipp-hopp már kezdődik is a jövő hét a maga hasonlatos szürkeségével. Csak a szombatom lesz viszonylag szabad, van is két színházjegyem, amiből persze csak az egyiket fogom felhasználni, amikor is magányosan megcélzom majd a Kamaraszínházat.

The Von Bondies - C'mon C'mon

On another day c'mon c'mon
With these ropes I tied can we do no wrong
Now we grieve cause now is gone
Things were good when we were young

With my teeth locked down I can see the blood
Of a thousand men who have come and gone
Now we grieve cause now is gone
Things were good when we were young

Is it safe to say? (c'mon c'mon)
Was it right to leave? (c'mon c'mon)
Will I ever learn? (c'mon c'mon)
(c'mon c'mon c'mon c'mon)

As I make my way c'mon c'mon
These better nights that seem too long
Now we grieve cause now is gone
Things were good when we were young

With my teeth locked down I can see the blood
Of a thousand men who have come and gone
Now we grieve cause now is gone
Things were good when we were young

Is it safe to say? (c'mon c'mon)
Was it right to leave? (c'mon c'mon)
Will I never learn? (c'mon c'mon)
(c'mon c'mon c'mon c'mon)

Is it safe to say? (c'mon c'mon)
Was it right to leave? (c'mon c'mon)
Will I never learn? (c'mon c'mon)
(c'mon c'mon c'mon c'mon)

And no this day these deepened wounds don't heal so fast
Can't hear me croon of a million lies that speak no truth
Of a time gone by that now is through

Az elmúlt hétvége hozománya ennyi, most ne is várjatok többet:
 

Where I Belong

I got no worries on my mind
Leaving all my cares behind
Don`t want no troubles at my door
I don`t need them anymore

`Coz I`m....
....moving on
To where I belong

I got no worries on my mind
Leaving all my cares behind
Don`t want no troubles at my door
I don`t need them anymore

`Coz I`m....
....moving on
To where I belong
`Coz I`m....
....moving on
To where I belong

Feel the sunshine breaking through
And all the grey sky`s turned to blue
I won`t let sorrow follow me
Just like a bird I`m flying free

`Coz I`m....
....moving on
To where I belong...
....where I belong...
'Coz I'm moving on
to where I belong
where I belong...
where I belong...
I got no worries on my mind
I got no worries on my mind
got no worries on my mind
just like a bird I`m flying free
got no worries on my mind
Just like a bird I`m flying free...

(Honeyroot)

Igazából nem is, de a csütörtöknek (és a főnökömnek) sikerült nosztalgikus hangulatba ringatnia: rég volt már olyan, hogy éjjel fél kettőre érjek haza a munkából, s reggel még mehetek is be a szokásosnál korábban, hogy végezzek a feladataimmal (vagy a főnökömmel, esetleg magammal). Szóval kialudni nem fogom magam (ma sem). Aztán este utazás haza, otthon is vár egy-két szívességtétel: halálosan fáradtan fogok nekifutni a jövő hétnek is, kicsi szépséghiba, hogy a mostani is így indult, bár ezért én vagyok a felelős, no meg Gergő barátom (vasárnapi italozgatás...).
Azt végképp nem értem, miért vagyok mégis egész jó hangulatban, hiszen semmi sem változott az utóbbi hetekben, hónapokban, legfeljebb csak a magányom lett jobban körülhatárolt. Nagyobb, szilárdabb. De talán kaptam valahonnan, valakitől némi aurabeöntést az elmúlt napokban, amit én magam észre sem vettem.
Nobody knows.
 

Nem sok meglepetést tartogatott a szerdai nap, végül is csak 10-re estem be dolgozni, valahogy eltelt aztán ez a nap is, majd este találkoztam ezzel a régi osztálytárssal, aki mit sem változott az idők folyamán. Élvezettel beszélt arról hosszú perceken át, hogy pénteken az egyik ismerősével elmennek majd napközben valami étterembe, ahol párezer forintért annyit ehetnek, amennyi beléjük fér. És hogy milyen szerencse, hogy elég könnyen el tudnak szabadulni a cégtől, ahol mindketten dolgoznak, mert így még szabadnapot sem kell kivenniük, bár még ezt is megérné a dolog, szóval már alig várja a pénteket. És azt is megemlítette, hogy milyen kár hogy nem előbb mesélt nekem erről a "programról", mert akár én is velük tarthattam volna. Csak csendesen mosolyogva nyugtáztam a dolgot, persze valahogy én másként képzelek el egy szép pénteket, de ezt nem mondtam ki fennhangon. Amúgy sem volt kedvem lényegtelen információkat beleharsogni a bevásárlóközpont zajába, voltak elegen, akik megtették ezt helyettem. Aztán beültünk a moziba, beszélgettünk még pár hétköznapi dologról utána, majd hazafelé menet a munkahelyre is visszanéztem, s ha már ott voltam, segítettem a délutános kollégámnak, így is épphogy elértük az utolsó metrót. Volt még persze jó pár lényegtelen történése a napnak, ahogy az lenni szokott, de összességében mégis valahogy egész kellemesen tudtam ma magam érezni. Ennek látszólag ugyan ellent fog mondani a belinkelt dal és dalszöveg, de egyszerre lehet igaz mindkét érzés. (Egyébként ez a szám most csak az egyik moziban látott filmajánló kapcsán jutott az eszembe, merthogy ez lüktetett 120 decibellel az egyik előzetes alatt...)

Take A Bow

Corrupt, you corrupt,
and bring corruption to all that you touch.

Hold, you’ll behold,
And be holden for all that you’ve done.

Spell, cast a spell,
Cast a spell on the country you run.

And risk, you will risk,
You will risk all their lives and their souls.

And burn, you will burn,
You will burn in hell, yeah you’ll burn in hell.
You’ll burn in hell, yeah you’ll burn in hell for your sins.

Ooohhh.
Our freedom's consuming itself,
What we've become is contrary to what we want
Take a bow.

Death, you bring death and destruction to all that you touch.

Pay, you must pay
You must pay for your crimes against the earth.

Hex, feed the hex
Feed the hex on the country you love

And Beg, you will beg
You will beg for their lives and their souls.

Yeah,
Burn, you will burn,
You will burn in hell, yeah you’ll burn in hell,
You’ll burn in hell, yeah you’ll burn in hell,
Burn in hell, yeah you'll burn in hell for your sins.

(MUSE)

Ez a címe egy 5 éve futó sorozatnak, aminek első epizódjait kezdtem el ma éjjel nézni. Egy részt még mindenképpen megnézek most, bár reggel mehetek dolgozni kilencre. Mert este majd egy régi osztálytársammal találkozom: megnézünk egy olyan filmet a moziban, amit én már réges-rég láttam, aztán végighallgatom hogyan sikerült berendeznie az új lakását és hogy mi újság a hétköznapjaiban. Én sokat nem fogok mesélni, az biztos. Kedvem sincs túl sok most ehhez az egészhez (valahogy soha nem is voltunk teljesen egy hullámhosszon), de ha már egyszer megígértem...
Denis Leary sorozata most sokkal jobban felkeltette az érdeklődésem: egy magába zárkózott New York-i tűzoltóról szól (a szeptember 11-i emlékek is hangsúlyosak), akinek széthullóban a családja és mindemellett még szellemeket is lát. Akik valószínűleg csak saját elméjének teremtményei, a sok múltbeli fájdalom és tragédia szülöttei, amiket mind-mind magába fojtott, mert képtelen volt igazán megnyílni bárki (még a saját felesége) előtt is.
Én ugyan nem vagyok tűzoltó, haszontalan csak a munkám, de úgy egyébként egy kicsit mégis magamra ismertem...

Ahogy hétfőn délelőtt feküdtem az ágyamban, mert visszaaludni nem tudtam, fölkelni pedig nem volt erőm (pont mintha depressziós lennék, de most inkább csak fáradt másnaposság gyötört), megpróbáltam képzeletben kapcsolatba lépni azokkal, akik valaha fontosak voltak nekem és én is nekik, de aztán elszakadtunk egymástól, mert így kellett történnie vagy csak mert így történt.
De bármilyen erősen is gondoltam rájuk, azt hiszem nem jött létre a spirituális kapcsolat, vagy legalábbis nem kaptam semmiféle visszajelzést senkitől...

Tegnap este felhívott Gergő barátom, hogy nem innék-e meg vele néhány sört a Szimplában. Nem kellett sokat győzködnie, sőt igazság szerint már szombat este szívesen összeültem volna vele valahol. De végülis így esett, hogy filmnézés helyett leülős-beszélgetős vasárnap estét tartottunk. Ő az egyik "legfrissebb" barátom, 3 éve köttetett az ismeretségünk, de az utóbbi időben egyre több időt töltünk egymás társaságában. Talán mert sokban hasonlítunk, látszólag hasonlóan saját magunkért keveset aggódva élünk a világban, de ez majd egy másik bejegyzés témája lesz valamikor. Most a munkahelyi kávézási szokásainkról akartam írni.
Szóval mivel kicsit iszogattunk az este, elég fáradtan indult a hétfő, még úgy is, hogy csak délutánra szedtem össze magam annyira, hogy bejöjjek dolgozni. :) Bár nagyon is szeretem a kávét, az utóbbi időben keveset ittam, nagyjából mióta alig eszem. Ennek ellenére az utóbbi hetekben-hónapokban is az esetek 80%-ban én vettem a kávét (általában valami instant "3 in 1" típust) az irodába, amit a kollégáim előszeretettel fogyasztottak. No de ilyen apróságokon soha nem akadok fönn, úgyhogy ez még sokáig folytatódhatott volna így, azonban múlt héten kaptunk (kaptam) ajándékba grammra pontosan 1 kiló kávét, így gondoltuk eljött az ideje, hogy befektessünk egy kávéfőzőbe, megszabadulva ezáltal az instant kávétól vagy a kávéautomatától való függéstől. Pénteken jött el a nagy nap: egy kávéfőző árát összedobva frissen főzött kávét szürcsölgettünk az irodában. Azonban hogy a kávézás élménye a maximális legyen, ma 4 embernek néhány napra elegendő tejjel, cukorral, tejszínnel a táskámban érkeztem meg dolgozni, alighanem eztán kávé helyett ezek beszerzése lesz az egyszemélyes feladatom.
 

Elkerül a múzsa, úgyhogy ma estére is valaki más gondolatait ajánlanám megtekintésre: este 9-től az Egy makulátlan elme örök ragyogását adja az m2. Ez az egyik kedvenc filmem (ez talán még Valentin-napra is passzolt volna, de vasárnap estére is tökéletes), a szerelemről szól, csak kicsit másként. Aki ezt választja esti programnak, annak jó szórakozást kívánok hozzá.

Because Juliet understands nothing...

Soha nem voltam egy harsány személyiség, vagyis saját értékítéletem szerint is illően és kellően visszafogott voltam mindig, de az utóbbi hónapokban még magamhoz képest is sokkal, de sokkal visszafogottabb vagyok. Szinte már egyáltalán nem is próbálok hatással, hadd ne mondjam befolyással lenni az emberekre, s csak most látom igazán, mennyire így volt ez kifejezetten az utóbbi hetekben, hónapokban. Megszűntem a saját marketingesem lenni, nem is próbálom illúziókkal lenyűgözni az embereket. Így volt ez ma este is, midőn egyik legkedvesebb barátommal az időnket múlattuk az Instant nevezetű helyen.
De igazából mindig is azoknak a társaságára vágytam, akik képesek igen hamar az álarcok mögé látni, s mostanra már el is dobtam ezt az álarcot. De vagy ennyire színtelen az, ami mögötte található vagy csak épp úgy vakok az emberek, mint eddig, de változni nem változott semmi, ugyanúgy illannak el a hétköznapok, ahogyan én is az emberek közül. Igaz, már nem is érzem úgy, hogy olyan pótolhatatlanul hiányozna valami... Na jó, azért érzem még néha...

 Nehezen találom a szavakat, szinte egyáltalán nem kommunikáltam senkivel az elmúlt napokban. Mondjuk elég könnyen ment: egyedül voltam egész hétvégén. De erőm sem volt igazán a társas érintkezésekhez vagy ami talán közelebb áll az igazsághoz: kedvem volt az egyedülléthez. Így tulajdonképpen nem is bántam, hogy ismerőseim közül senki sem kapott a fölkínált színházjegyem után. Ennyire unalmas lennék vagy csak mindenki ennyire elfoglalt szombat este? Bárhogy is: elmentem egyedül és élveztem az előadás minden percét.
 Mára pedig találtam egy filmet, ami szintén rímelt a hangulatomra, a címe: The quiet Earth. Arról szól, hogy egy férfi arra ébred az ágyában, hogy minden élőlény eltűnt és egyedül maradt a földön. Nagyjából mint a Legenda vagyok, csak ez a film nem az amerikai tinédzsereknek készült. Erről árulkodik az is, hogy kb. 25 éve forgatták Új-Zélandon. Egyszer én is feldobtam egy ilyen témát a netre még vagy 10 évvel ezelőtt, hogy ki mit tenne, ha valami ilyesmire ébredne egy reggel. Leginkább persze csak humoros hozzászólások érkeztek, de akkor tulajdonképpen az is volt a cél. Ma meg már azt mondanám, hogy egy ilyen helyzetben nagyjából ugyanúgy élném a napjaimat, mint az elmúlt években. Csak nem mennék be dolgozni reggel, mint ahogyan ma kell majd tennem.
 Még mindig nehezen találom a szavakat, mintha mindegyik idegen lenne. Most nem is próbálkozom közelebb kerülni hozzájuk.

Nem tudtam mi hiányzik a teljes káoszhoz, de csütörtök reggel a szervezetem átvette felettem az irányítást: kínzó gyomorgörcs, miegymás. Tegnap még ezek ellenére is bevánszorogtam délután a munkahelyre, de gyakorlatilag képtelen voltam a normális "működésre". Igen hamar összetoltam két széket és lefeküdtem, aztán némi pihenés után hazajöttem. Ma már meg sem próbálkoztam semmivel, még a lépcsőn lemenni az utcáig is lehetetlennek tűnik, mintha ez a pár méter is maga lenne a végtelen. De legalább újra gyereknek érezhettem magam: akkor volt olyan, hogy éjszakánként szinte az egész testem magzati pózba rántotta a fájdalom. Most az azóta eltelt évek valamennyi elfojtott indulata és érzelme egyszerre materializálódott bennem.
Csak azért nem vakarom kínomban a falat, mert túl erőtlen vagyok hozzá, az elmúlt két napban egy marék keksz meg némi üres tea ment csak le a torkomon, de még annak nagy része is rövid úton a wc-ben landolt. Remek hétvégének nézek elébe: hánykolódom majd az ágyamban, az üres lakásban, egyedül.
Mindenesetre már megkaptam egy magánorvos számát (még egy ember, aki majd azt mondja: változtassak az életemen, mintha én magam nem ezt akarnám), így előjegyzem majd magam egy alapos kivizsgálásra és gyomortükrözésre. Már alig várom, csak addig maradjak még életben. :)
És ha holnapig nem leszek járóképes, az esti színházjegye(i)mmel sem tudom mit csinálok...

Kicsit felborult a "jól" megszokott napirendem. Hétfőn megérkezett hozzánk az unokatestvérem, aki péntekig nálunk lelt szállásra. Át is engedtem neki a szobám, én magam meg átköltöztem a lakótársamhoz, akinek azért az életritmusa már jobban alkalmazkodott az enyémhez, szóval így lehetett a legkevesebb kompromisszummal megúszni ezt a hetet. Tulajdonképpen az is számított, hogy a) fogcsikorgatást vagy b) horkolást hallgatok "szívesebben" éjjelente, mert a lehetséges két szobatárs ezeket tudják külön-külön felmutatni, hát én a b-re szavaztam most, így költöztem néhány métert.
Szóval hétfőn megérkezett a rokon, este beszélgettünk is, kivel mik történtek mostanság, jobbára persze ő beszélt, egyrészt mert nagyon tud is beszélni, illetve két tinédzser gyerekkel és egy válással a háta mögött némileg több is a beszédtémája, mint nekem. 10 évvel idősebb mint én, azaz az én koromban már két iskolás gyereke édesapja és férj volt egyszerre. Hát igen...
Kedden aztán Gergő barátommal csaptunk egy görbe estét, kezdtünk a Giero(t?) nevezetű szűk kiskocsmában, aztán az Instantban botlottunk bele egy élvezetes kis koncertbe, improvizatív jazzes dallamok vagy valamiféle efféle. :) A formáció nevét még most sem tudom, de mintha jövő hét kedden is fellépnének, így lehet visszanézünk majd. A neten próbáltam kinyomozni kik is lehettek ők, de nem sikerült, helyettük azonban egy Singas Project elnevezésű formációra leltem, akik igen kellemes "nu-jazz" zenét játszanak, ma délután/este őket hallgattam.

Mivel igen későn (korán) értem végül haza, ezért úgy döntöttem csak délutánra jövök dolgozni, még jó hogy néha megengedhetek magamnak efféle csekélyke szabadságot. Most fizikai valómban tehát itt vagyok a munkahelyen, valójában azonban nem tudom hol szeretnék lenni. Talán épp egy számomra még ismeretlen, ámde felfedezésre váró helyen...

Kipihenten akartam nekifutni ennek a hétnek, hiszen a szokásosnál is több unalmas dolog vár rám, ezért időben szerettem volna lefeküdni. De aztán lakótársammal elkezdtük nézni a gömböt, ami volt annyira vacak, hogy érdemes volt fennmaradni miatta. Még úgy is, hogy én már nem először láttam. A lakótárs viszont még egyszer sem látta, s mivel ő nem is szokott ilyen késői órán filmet nézni, így eme különleges alkalom miatt kitartottam mellette.
No de nem is erről akartam írni. Csak a mély dolgokhoz már késő van, így marad a távirati stílus. Az otthon töltött hétvége rövid összefoglalója: rendbe raktam a sógorom számítógépét, közben játszhattam kicsit pici keresztlányommal és láthattam mennyire belefáradt már a nővérem a házasságába. Ha a férjére néz, nem egy boldog 50 évet lát maga előtt, hanem csak egy következő nehéz napot. És én annyira tehetetlennek éreztem magam, a sógorom korlátoltságával szemben tehetetlen vagyok. Pedig ő lehetne a világ legboldogabb embere: egy gyönyörű feleséget és egy gyönyörű kislányt kapott a sorstól, mégsem tud átlépni saját kicsinyességén.
 S ezt pontosan látják a szüleim is, de őket még én is szomorítom szürkeségemmel. De ezt most nem is folytatom.
 Visszafelé utazva a vonaton fültanúja lehettem, ahogyan három srác (egyetemisták, talán 21-22 évesek) beszélgetett egymás között. Számomra valami ijesztően racionálisak, céltudatosak, anyagiasak voltak. Beszélgettek külföldi munkavállalásról és fizetésekről, hogyan lehet nyerészkedni az autók biztosításán, szó esett mobiltelefonos percdíjakról és hogy hogyan lehet a vonatjeggyel ügyeskedni, meg még sok ilyen dologról. Az egyikük kezében valami ilyesmi című könyv volt: A kiemelkedően sikeres emberek 7 ismérve. Mintha két különböző bolygóról jöttünk volna. De abban egy percig sem kételkedtem, hogy valamennyien boldogabbak, mint én.
És még egy helyes, ámde erősen ittas hölgyemény is felszállt Szolnokon (este háromnegyed 8 volt épp), aki megkérdezte, hogy mikor érünk Pestre, majd nagyon gyorsan elaludt.
 Én meg nem értettem hogy mit keresek ezen emberek között...
 Ja és az egyik unokatesóm is nálunk száll meg a héten, nekem meg semmihez sincs kevesebb kedvem, mint házigazdát játszani öt napig. No de mikor teszek én bármi olyat is, amihez kedvem van?

...mindjárt lepihenek, túl sok volt a semmiből az elmúlt napokban. Persze nem sikerült időben eljönnöm a munkahelyről, s mivel egy otthoni barátnak is megígértem, hogy megveszem azt a mütyürt a telefonjához, amire szüksége van és hazaviszem neki holnap, így rohanhattam a boltba. Lóhalálában épphogy este hétre odaértem a színházba, már az utolsókat csengették, amikor beadtam a kabátom a ruhatárba. A plusz jegyem végül persze nem talált gazdára, így a pár száz ismeretlent leszámítva a nézőtéren, "egyedül" néztem meg a darabot, de ez nem befolyásolta annak minőségét, kellemes kikapcsolódást nyújtott. Hazáig még kitartott a varázs, de most már ez az éjjel is csak olyan, mint a többi. Bár most talán "időben" lefekszem álmodni, remélem sikerül is.
A hétvégére ismételten elköszönök, szép álmokat mindenkinek.

...a sorsnak még mindig élvezetet okoz szórakoznia vele. Szóval 4 óra alvás után a reggeli (lassan már megszokottnak mondható) gyomorbajjal (most már tényleg muszáj leszek orvoshoz menni) bejövök dolgozni, ez még úgy átlagosnak is mondható eddig. Aztán a februári hétvégés munkabeosztásokról egyezkedve a következő választás elé állított kedves jóbarátom, a sors. Előzetesen két hétvégét jelöltem meg, amit nem szívesen vagy egyáltalán nem vállalnék: a mostanit, illetve a február 28-án indulót, míg a másik 3 közbülső hétvége közül az egyiket "szíves örömest" vállaltam volna. Persze a kollégáim kívánságlistájának megtekintése után két hétvége közül kell választanom, hogy melyiken is szeretnék végül dolgozni februárban: természetesen a mostani és az ominózus utolsó hétvége közül kell bevállalnom az egyiket.
 Most hétvégén muszáj leszek hazautazni, mivel a sógorom már 2 hete rágja a fülem, hogy telepítsem újra a számítógépét, és már beígértem neki, hogy megcsinálom. Nem az ő kedvéért teszem, csak a nővérem miatt, mert különben őt szekálná emiatt is plusz egy hétig, ha csak a jövő hétvégén csinálnám meg neki. Így egyetlen "választás" maradt: a február 28. Ez meg már csak azért is mókás, mert akkor lesz a születésnapom, mely egyetlen röpke másodpercig tart csupán, valamikor úgy 28-án éjfél pillanatában. A 29-ik. És persze már réges-rég rám köszönt az a sugallat, hogy amilyen lesz  ez a bizonyos születésnapom és ez az egész 29-ik évem, olyan lesz a további életem.  Most úgy néz ki munkával töltöm majd egyedül az irodában.
 Hát az előjelek eddig nem sok jót ígérnek...
 
Ui.: persze nem egy nagy tragédia ez az egész, de nem is én lennék, ha nem így alakultak volna a dolgok... :P