Lánglovag

 Holnap munka után utazom haza, mondhatni húsvétra, bár hithű ateista lévén olyan sokat nem jelent nekem ez az ünnep. Így pár napig nem lesz új bejegyzés, de talán jót is fog tenni a színvonalnak némi pihenő, mostanság eléggé elfáradtam. Haza azért viszek magammal pár könyvet, zenét, noteszt és ceruzát, s igyekszem majd némileg tartalmasabb gondolatcsomaggal visszatérni a jövő héten, mint amilyennel haza indulok.
 A lányoknak mindenesetre sok locsolót, a fiúknak meg sok piros tojást.

 A vasárnap éjjelbe nyúló munkahétvége után nem volt könnyű hétfőn 9-re bemenni dolgozni, de miután hétfő este 9 körülre haza is értem, már egész könnyű volt igent mondani G. barátom invitálására, hogy fussunk össze a Szimplában. Ennyire sosem láttam még boldognak mint az utóbbi pár hétben: nos igen, szerelmes, ezúttal igazán.
 Általában az ilyen esti kiruccanások alkalmával - melyek elég gyakoriak mostanság - olyan vagyok, mint valami kaméleon: magamra öltöm környezetem hangulatát, asszimilálódom, és ettől máris olyan, mintha bennem is meg lennének azok az érzések. Máskor viszont épp ellentétes érzéseket szítok magamban, mint amit a körülöttem lévők éreznek, de mindezeknek csak annyi az eredménye, hogy reménytelenül bolyongok az éjszaka labirintusában, mindig ugyanazokba a falakba ütközöm, csak más-más irányból.
De tegnap őszintén sikerült együtt örülnöm, s én magam is próbáltam tovább táplálni ezt az érzést. Persze reggelre semmi sem maradt az éjszakai hullámokból, igencsak nehéz volt nekifutni egy újabb reménytelen munkanapnak. És mit ad ördög, ma még az eltemetettnek vélt démonok is megjelentek, kikeltek sírjaikból vagy tán soha nem is nyugodtak ott, de már nem tudtak úgy megsebezni, mint korábban.

Korábban nem nagyon írtam a napi történésekről, most meg szinte már csak erről (a kevésről) írok, érzésekről alig. A szürkéből tovább szürkültem volna???

Nem írtam pár napja, bár visszagondolva ezekre az elmúlt napokra: komoly, elraktározásra méltó emlékeket nem is szültek igazán... És ez azért elszomorít, mint ahogy általában szokott...
A csütörtök például a szerda ikertestvére volt, ugyanúgy munka, majd utána Stex, csak ezúttal az egyik munkatársammal ültem be. Legfőbb témánk egyik barátunk közelgő esküvője meg az ezzel kapcsolatos teendők voltak, mondjuk a nászajándék továbbra is kérdőjel, a legénybúcsúra viszont sikerült ötletelnünk. :) Ráadásul úgy néz ki a munkatársi kapcsolatunk is hosszú lehet, ugyanis a jövő- és képzeletbeli könyvesbolt&kocsma üzleti tervem is tetszést aratott, így sikerült újabb társat szerezni a projektemhez.
Pénteken délelőtt aztán bejártam a várost, remek idő volt, összevásároltam egy számítógépnyi alkatrészt, majd irány a munka. Este pedig a Giero, Szilvuplé, Instant... Másodpercnyi ismeretségek köttettek csak, aminek kapcsán egy borospohár is a zsebemben landolt, úgy kb. ez az egyetlen, ami meg is maradt az este után.
 Szombaton aztán a munkahelyről ébresztettek: két óra alvás után kedves női hang köszönt rám a telefonomban, majd egy óra múlva egy még kedvesebb, ekkor már kénytelen voltam bejönni. A metróhoz menet álmosan süttettem magam a napsütésben, ha lett volna idő letusolni, egészen prímán éreztem volna magam. Munkahelyen végül is elrendeztem a dolgokat, délre haza is értem végül. Otthon összeraktam a gépem, este már blogolhattam volna, de éjfél körül már erőt vett rajtam a fáradtság, s mivel ma dolgoznom kellett jönni, így nem erőltettem a dolgot.
 Még másfél óra és végzek, majd irány haza (vagy legalábbis irány a jelenlegi lakhelyem).

Április 1 tiszteletére tegnap késő éjjel egyszer csak se szó, se beszéd bemondta az unalmast az itthoni gépem. Olyan ez, mintha a hóhért akasztanák... A gondolat már előre lefárasztott, hogy mennyi vesződséggel fog járni, mire mindent helyreállítok, így inkább nem is vesződtem/vesződök vele, mindenféle kiskapukon keresztül használom tovább a minimális lehetőségeket (továbbra is meg tudom oldani, hogy ide írkáljak és firkáljak) és közben kiruccanok kicsit a három dimenziós életbe. Bár valójában mindig ez élvez nálam elsődleges prioritást, csak ehhez ritkán szegődik mellém valamilyen társ, egyedül pedig ugyan kinek van kedve hozzá (néha nekem)...
 Így aztán ma este is, miután késő éjjel végeztem a munkában, megpróbáltam rávenni egyik munkatársam, hogy üljünk be valahová kicsit elbeszélgetni az időt. Ebből ugyan nem lett semmi, de holnapra (ma estére) legalább fixáltuk a dolgot. Még így is éjjel fél 12-re értem haza a munkából, szinte egyszerre a lakótársammal, akinek a szerda a táncos estéje. Szerencsére ilyenkor őt is könnyebben ki tudom mozdítani, így végül is csak sikerült rávenni, hogy üljünk be kicsit a Stexbe. Erre a rövidke órára még attól a kínzó gondolattól is sikerült megszabadulnom, ami pár napja gyötör: hogy vajon mikor vesztettem el a késztetést és a képességet, hogy megpróbáljak valakit boldoggá tenni (bele értve ebbe saját magamat is)... Bár az időpontot azt hiszem könnyen meg tudnám határozni, még a miért sem okozna túl nagy fejtörést, az óriás kérdőjelet inkább a "hogyan tovább" szülte...

 Nem írtam pár napja: még annyira sem volt témám, mint korábban. Hiszen egész héten végig otthon voltam egy zsebkendőhalom alatt.
 De ma már újra kiléptem a nagyvilágba, újra emberek közé merészkedtem. Igaz nem tudom jobb e nekem közöttük, mint egyedül, vagy hogy rátalálhatok-e közöttük önmagamra. Vagy hogy egyáltalán közöttük találhatok-e önmagamra. Ha találhatok egyáltalán. S utána vajon hol érezném jobban magam? A sűrű emberforgatagban vagy magányba zárkózva?
 Mindenesetre nem sok minden változott az elmúlt héten, bár a politikai élet teljesen felpezsdült/elposványosodott, s ez elméletben óhatatlanul is kihatna a tágabb munkahelyem hangulatára, de ez valahogy számomra nem tűnt föl. Inkább csak az emberi momentumok mutatkoztak, azaz hogy konkrétan szinte mindenki küzd valamilyen átmeneti kórsággal, ki ilyennel, ki olyannal, vagy csak a tavaszi fáradtság jelei mutatkoznának az embereken? Nem tudom.
Mindenesetre az aluljáróban új bestsellerek plakátjait láttam kiragasztva, amiket persze soha nem fogok olvasni (a plakátokat igen, a könyveket nem), az idő kellemes volt, most várom hogy leteljen a munkaidőm, aztán pedig?
 Nem tudom mi lesz.

...egyelőre csak a láz az adott, ezt meg unom már picikét. Majd jövök ha lesz erőm, majd jövök ha lesz mivel jönnöm...

Sikerült nem átaludni az éjszakát, reggelre a lázam is jelezte, hogy él és virul, így még ma is itthon maradtam. Jobb lesz ha nem jelentem ki előre, hogy mikor megyek dolgozni, de mondjuk esetleg holnap. :)
Estig meg hátha eszembe jut még valami okosság is, most lenne időm gondolkodni.

Szóval itthon töltöttem a keddi napot is, épp csak reggel ugrottam le a patikába meg a boltba, máskülönben nem találkoztam senkivel. A lázam már majdnem teljesen lement, a köhögésbe is annyira belefáradtam, hogy már nincs hozzá erőm, szóval alig köhögök, a betegség egyetlen megmaradt árulkodó jele a hangom, ami olyan, mintha egy kút mélyéről jönne. Nagyjából épp annyira tűnik távolról jövőnek, mint amennyire távolinak érzem most a világot magamtól. Mindenesetre holnap megpróbálkozom a munkával, visszatérek az emberek közé, s talán - ennek a változó távolságnak is köszönhetően - végre egy picit jobban fogom érteni őket. Még egy utolsó neocitran lefekvés előtt, aztán kezdődhet egy új nap, s talán egy új élet is egyben.

 Eztán jobban oda kell figyelnem a szóhasználatomra: tegnap használtam azt a kifejezést, hogy "túlélni a vasárnapot", s délután valami olyan fokú rosszullét kapott el, ami soha korábban.
 Reggel munkába menet még azon morfondíroztam, hogy mivel olyan szép az idő, hát este munka után el kellene menni kocogni, de aztán csak ültem délután az irodában, s egyik pillanatról a másikra lüktetni kezdett a halántékom, szinte éreztem ahogy másodpercek alatt felszökik a lázam, majd mintha lenyeltem volna egy készlet gilette-pengét és valami általános gyengeség vett rajtam erőt. Az egészben a hirtelenség volt a legijesztőbb. Este csak azokat a feladatokat végeztem el, amiket mindenképp kötelező megejteni, gyűjtöttem aztán némi erőt a hazaúthoz, majd itthon az ágyamba zuhantam egy gallon teát a kezem ügyébe készítve. Éjjel csak hánykolódtam a paplan alatt, majd reggel 6 körül küldtem egy sms-t az érintetteknek, hogy ma ne számítsanak rám: kiveszek egy szabadnapot.
Mit ne mondjak: furcsa hétköznap itthon lenni... Mindenesetre abban bízom, hogy amilyen hirtelen jött ez az egész, hát olyan hirtelen távozik is.
 

Hosszú és unalmas vasárnapi munkanapnak nézek elébe, melynek alig 12 óra és vége... Dolgozni persze keveset tervezek, de sehol senki, akivel beszélgetni lehetne. Sem a való, sem a virtuális világban sehol egy lélek. Amikor 10 óra előtt nem sokkal munkába indultam, a máskor oly népes körúton is alig kószált egy-két lélek, autó sehol. Mondjuk tetszett ez a nyugalom.
Pedig az idő oly szép, én meg csak annyit tehetek, hogy kinyitom az irodában az ablakot és belélegzem a Hungária körút "friss" levegőjét.

...csűröm-csavarom a szavakat, mert mindjárt itt a reggel, és mivel hétvégés is vagyok, így számíthatok rá, hogy akár már reggel nyolckor fölébreszt valaki, hogy valami gond van és mehetek be a munkahelyre (biztos ami biztos már koraeste  max. hangerőre vettem föl a telefonom csengőhangját, csak hogy egészen biztosan fölébredjek, ha úgy adódik...)
Máskülönben igazán jól mulattam ma este, ahogy az asztalnál G. egész éjjel - csúnya szó - csajozási praktikákat ecsetelt J.-nek, de a megszokott közhelyeken kívül valóban komoly dolgok is elhangzottak (amit nem tennék közszemlére, mert akkor rontanám J. esélyeit. ;)
 Máskülönben pedig régi vágyam teljesült azzal, hogy egy olyan  italmérésre  (kocsmára) sikerült lelni (éljen a Giero), ahol ránk bízzák, hogy kiszámoljuk a számlánk végösszegét. (Természetesen nem vétettünk a számolással és a borravaló összege is az illemnek megfelelő volt, hiszen talpig úriemberek vagyunk... :)
 

...megválthatnám a világot vagy legalább megváltozhatnék egy ici-picikét...

Ha most elkezdeném számolni az egyedül töltött perceket, vajon meddig jutnék el, mielőtt meg kellene szakítanom a számolást?
 

Bár látszólag mindig más szavakat használok, a napi bejegyzéseim pusztán csak egy strigulával egyenlőek, melyek ugyanazt jelentik: eltelt egy újabb nap. Talán át kellene térnem erre a fajta jelölésrendszerre: minden nap végén egyszerűen csak idekarcolni egy függőleges vonalat, ötnaponta (vagy az életritmusunk figyelembevételével legyen hét) valami körítés keretében (alliteráció ilyen késő éjjel ;) lehúzni ezt a pár strigulát, majd kezdeni elölről mindaddig, amíg rá nem találok egy új és végleges (az igazi) jelölésrendszerre...

 Ez a fene nagy öntudat lélekmázzal meghintve... Mégis mi végre mindez? Szeretném kérni a lelket és küldeném mindenkinek, aki szereti... Hát én inkább áthangolnék egy másik csatornára, ahol soha nem hallott, meg nem unt számok szólnak. És ha lenne lelkem, ebben a pillanatban eladnám az ördögnek annak a kívánságnak a teljesítéséért cserébe, hogy soha többé ne legyen lelkem.
 De mégsem: a reggelnek csak és kizárólag elmúlt életem terhével akarok nekivágni.
 Találkozunk ugyanitt, ugyanezen betűk és szavak áltak leírt érzések gyűrűjében.
 

Yael Naim: New Soul

I'm a new soul
I came to this strange world
Hoping I could learn a bit 'bout how to give and take
But since I came here, felt the joy and the fear
Finding myself making every possible mistake

La, la, la, la...
La, la, la, la...

I'm a young soul in this very strange world
Hoping I could learn a bit 'bout what is true and fake
But why all this hate? try to communicate
Finding trust and love is not always easy to make

La, la, la, la...
La, la, la, la...

This is a happy end
Cause you don't understand
Everything you have done
Why's everything so wrong

This is a happy end
Come and give me your hand
I'll take you far away

I'm a new soul
I came to this strange world
Hoping I could learn a bit 'bout how to give and take
But since I came here, felt the joy and the fear
Finding myself making every possible mistake

New soul... (la, la, la, la,...)
In this very strange world...
Every possible mistake
Possible mistake
Every possible mistake
Mistakes, mistakes, mistakes...

Próbáltam pihenni a hétvégén, de hiába töltöttem sok-sok órát az ágyamban, nem volt részem pihentető alvásban. Tucatszor felébredtem az éjszakák folyamán, sokszor arra keltem hogy a nyáron eltört bal vállamon fekszem fájdalmas pózban, megfordulok, nagy nehezem újra elalszom, majd egy óra múlva ugyanabban a kínzó testhelyzetben ébredek. És ez ismétlődött újra és újra. Mintha szellemek forgattak volna ide-oda az ágyban.
Nappal pedig próbáltam eljátszani hogy jól/boldog vagyok, csak hogy ne okozzak fejtörést az otthoniaknak. Nem látogathattam meg a keresztlányomat sem, aki pedig mindig fölvidít egy pillanat alatt.
De az ismeretlen emberek is fárasztottak a hétvégén. A haza- és visszaút során is tömve volt a vonat, s bár általában szórakoztat ennyi ember, van ami (aki) lekösse a figyelmem, van kit tanulmányozni, ha épp nem köt le eléggé a könyv az ölemben, most a legvisszafogottabb egyének is az idegeimre mentek.
Jó lenne a világ végéig egy erdőbe elbújni...

Kispál és a Borz : Jó a világ végéig

Jó a világ végéig
Egy erdőben elbújni,
Aztán előjönni.
Ne féljetek, úgy néz ki,
Nem én vagyok az,
Akivel birkózni kell,
Én csak itt bujkáltam
Magamban, de

Annyi jel volt itt Földön Égen
Gondoltam hát megnézem
Hogy vagytok, hogy vagytok?

A szív körül félhomály van
De valamelyik kamrájában
A poros villanykörte alatt
Alszik egy fiú
Gyomrában kompót és az alatt
Halak, savanyú
Némi kenyérdarab
És leves porból kavarog ott,
És tervek, amiket eltett télre,
Hogy kéne, de aztán mégse,
Hogy kéne, de aztán nem.

Hiába mész az erdőbe
Már mindenki ott van
Hétvége, hétvége
Hiába mész az erdőbe
Jó a világ végéig
Egy erdőben elbújni
Aztán előjönni
Ne féljetek, don't worry!

Szóval csak kellemes hétvégét szeretnék kívánni mindenkinek, én hamarosan utazom haza, majd vasárnap jövök (talán)...

 Ma munka után cipőt venni indultam, mert gyakorlatilag leharcoltam valamennyi normális utcai cipőm, az egyiknek a talpa, a másiknak a bőr felsőrésze kopott már el/meg. Persze ez sem egyik napról a másikra történt, szóval a vásárlás már régen aktuális volt, de nem szeretek vásárolni, így húztam, halasztottam, ameddig csak lehetett. De ma már muszáj voltam elmenni.
 A munkából "természetesen" később jöttem el, így nem sokkal zárás előtt érkeztem meg a boltba, de nem is bántam, így legalább még ha akartam se tudtam volna sokat tépelődni. Az első pár cipőt a boltba belépve azonnal ki is választottam: márkája pontosan,  színe/stílusa is hajszálra ugyanolyan, mint az egyik elhasznált régi cipőmé, és még le is volt árazva: nagyszerű, gondoltam, ezt sikerült fél perc alatt letudni. Aztán választani akartam egy sötétebb, visszafogottabb, de mégis szimpla utcai cipőt is, amit fölvehetek akár egy farmerhez, akár egy sötét vászonnadrághoz. Átnéztem az egész kínálatot, de amik tetszettek volna, azokból pont nem volt a méretemben. Sürgetőleg bemondták a boltban, hogy hamarosan zárni szeretnének, szóval a kedves vevők igyekezzenek a kasszához fáradni (s hadd mehessen már végre mindenki haza). Ez ellen nekem sem volt semmi kifogásom, épp ezt szerettem volna én is.
 Mivel nem találtam az elképzelésemnek és méretben is megfelelőt, így nem tépelődtem hát sokáig, lekaptam egy olyan párat, ami szintén tetszett, még ha színben nem is találtam elég sötétnek, egy gyors próba után a kosaramban lévő dobozok száma kettőre nőtt, majd irány a kassza. Majd mint aki jól végezte dolgát, hazafelé indultam. Aztán itthon kibontom a dobozokat és egymás mellé állítom a cipőket, s a második pár nemhogy egy árnyalattal sötétebb lett volna az elsőnél, hanem pontosan ugyanolyan. S bár másik márka, de még stílusában is szinte a testvére az elsőként kiválasztottnak. Hát igen, nem hiába tetszett ez is, nem véletlen emeltem le a polcról, szóval most van két pár majdnem teljesen egyforma cipőm, ha minden nap váltogatom őket, akkor sem tűnne fel senkinek. Sőt ha az egyik lábamra az egyik, másikra a másik félpárat venném, még talán az sem (még talán nekem sem:).
 Lehet idővel veszek majd egy harmadik párat, de akkor már úgy megyek a boltba, hogy a most vásároltak közül valamelyik (mindegy melyik:) a lábamon lesz, így azt hiszem sikerülni fog a megfelelő árnyalat kiválasztása. S még a végén megszeretem a vásárlást is...
 No azt azért talán mégsem...
 

Ma tényleg le akartam pihenni időben, hiszen egész nap (egész héten) csak kóvályogtam az álmosságtól. Éjfélkor már majd leragadt a szemem, aztán persze rögtön megtalált az egyik munkatársam msn-en, mert épp nem boldogult valamivel, s a lakótársam is a hét 8 napján itthon van, de most kivételesen csavargott fél egyig, aztán nekem kellett beszámolni az esti focimeccsek alakulásáról. Most meg elmúlt 1 óra és már nem vagyok álmos. Vagy olvasgatok valamit (ma végre hosszú évek után sikerült szert tettem a Solaris című mű regényváltozatára, egyszer már regéltem is a filmről, bár a könyvhöz most tényleg későre jár) vagy elindítok még egy részt a Rescue me-ből. Utóbbi a kevésbé megerőltető...
Szép álmokat mindannyiunknak!

 Az este egy régi ismerősöm új lakását mentem megnézni, azon belül pedig közösen néztünk meccset az ablaknyi méretű tv-jén. A barátomnak kellene lennie, hiszen középiskolában végig egy padban ültünk, aztán már a pesti életünk idején egy évig laktunk is egy fedél alatt, s a köztes években is összefutottunk nagy ritkán, de igazán még sem vagyunk barátok. Valahogy különbözünk egymástól vagy csupán csak ennyi év alatt sem sikerült elég jól megismernünk egymást. Őt a mindennapi élvezetek, például egy kiadós ebéd, vagy egy áron alul beszerzett bútordarab is boldoggá tud tenni, engem meg teljességgel hidegen hagy egyik és másik.
 Az este folyamán a 20 (+) milliós, utolsó poháralátétig berendezett lakásában mesélt egy csomó dologról, mert beszélni azt tud megállás nélkül, legtöbbször persze olyan dolgokról, amik engem teljesen hidegen hagynak. De én meg hallgatni tudtam mindig is nagyon, szóval sosem volt ebből köztünk probléma korábban sem. De most kivételesen olyan témákat hozott fel, amivel én is könnyen azonosulhattam volna: filmek és nők, nem feltétlenül ebben a sorrendben... Mesélt a múlt heti első randijáról, ami talán örökre az utolsó is volt az illető hölggyel, meg hogy mostanság milyen filmeket látott. Lehetett volna ez az a nap, amikor ha átmenetileg is, de egy hullámhosszra hangolódunk, de mégsem sikerült. És ez csakis az én hibám volt. Nem tudtam együtt érezni, de még az átlagnál picit jobb képzelőerőm is cserben hagyott, hogy megpróbáljam magam az ő helyébe képzelni.
 Azzal kellett szembesülnöm, hogy mostanra ezek a témák sem mozgatják meg a fantáziámat, s visszagondolva az elmúlt napokra: felbukkant néhány kísértet (volt amelyik emlékképként, volt amelyik a maga valójában) a múltból, de már nem féltem tőlük, feltűnt karnyújtásnyira néhány korábbi eszménykép, "vágytárgy", de már nem teremtődött meg bennem az utánuk való vágy... S tulajdonképpen egy igazi célom lehetne még az életben: az utolsó első csókot megtalálni a világban, de ennek a hívó szavát sem hallom már, elhalt...
 Nirvana: itt ülök a kapuid előtt, s nem tudom nevessek-e vagy sírjak, mert mindez rohadt unalmasnak ígérkezik...

 Nem nagyon sikerült aludni vasárnap éjjel (meg már szombaton sem), csak forgolódtam az ágyban és hallgattam aztán a kora reggeli zajokat a házban, így meg elég nehezemre esik a munkára koncentrálni, ami amúgy sem könnyű. :) S ezen a kávé sem segít.
 Talán még némi lázam is van, legalábbis - lázmérő híján - a halántékom lüktetéséből erre következtetek, no de annyi baj legyen, csak érjen már véget a munkaidő. Tegnap is hasonlóan vacakul éreztem már magam, nem is voltam valami aktív egész nap. Talán újra el kellene kezdenem kocogni, akkor talán jobban aludnék, meg talán az étvágyam is jobb lenne, ezeknek köszönhetően meg a hangulatom is javulna. Talán...
 Csak süssön már a nap!
 

 A születésnapom után egy héttel egy másik évforduló is majdnem észrevétlenül múlt el: 1 éves lett a blog, (most már több mint) 1 évvel ezelőtt született az első bejegyzés.
 Hogy mi indított arra, hogy blogot kezdjek írni, ma sem tudom. Épp próbáltam kimászni azon szakadékok egyikéből, amikbe általában beleesem, de ez azóta is megtörténik újra és újra. Leginkább csak magamnak kezdtem fölkarcolni a hangulatokat, amiket máskülönben elfelejtenék.
 Hogy mi minden történt ez alatt az egy év alatt? "Mindennek" nem is lehetne nevezni... Fizikailag egyszer (tavaly nyári baleset), lelkiekben sokszor összetörtem, talán az egy év alatt minden egyes reggel ez történt valamilyen formában, s bár esténként kezdtem újra embernek vagy legalább egy ember árnyékának érezni magam, az elkövetkező reggel nyomasztó súlya mindig fölöttem lebegett. Ahogy még most is teszi.
 De valahogy most nem tudok összeszedett lenni, igyekszem győzedelmeskedni a holnap reggel felett és magasztosabb gondolatokkal visszatérni. A nőket megillető szép szavakat is mástól lopom, velük köszöntenék minden egyes kedves hölgyet.

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

 Az előzetes tervek szerint most épp Major-koncerten lennék, de úgy alakult, hogy mégsem. Tegnap este, miután végeztem a munkával, valahogy rám tört a "haza is mennék meg nem is" hangulat, s mivel G. barátomat otthonában a "maradna is otthon meg nem is" látszatkételyek gyötörték, hát gondoltuk beülünk valahová. Így aztán pár napon belül másodszor is a Giero nevű hely vendégseregét szaporítottam, ez az a hely ahol zsebkendőnyi területen sok érdekes ember megfordul. És most nem magamra céloztam.
 G. is elmesélt egy érdekes történetet, egy emléket az életéből, egyetlen napról, amikor egyszer valóban szerelmes volt, ha létezik olyan, hogy valódi szerelem. Igazi filmbe illő, romantikus történet, talán neki kellene inkább blogot írnia, ahol elmesélhetné életének ehhez hasonló pillanatait, bár ő azt hiszem nem az a "blogíró" típus.
 Végül aztán a Gödörben kötöttünk ki, ami azért elég ironikus, hiszen épp valahogy gödörben érzem én is magam. Sok szót nem is érdemel amúgy az este, arra jó volt, hogy ráébresszen: egy hasonló szombat este már túl sok lenne az én koromban.
 

 Azon gondolkodtam, vajon utoljára mikor is voltam önmagam. Vagy voltam-e egyáltalán valaha is az? Na jó, most is önmagam vagyok, felelősségem teljes tudatában. No de volt-e olyan, hogy teljesen fesztelenül, kételyektől mentesen tudtam eltölteni egy teljes napot? Most felejtsük el a gyerekkort, amikor felhőtlenül boldog tudott lenni az ember, ha a padláson játszhatott egész nap az utcabeli gyerekekkel mindenféle képzeletbeli kalandokat kitalálva.
 Nem emlékszem, hogy "felnőtt fejjel" (akárcsak néhány napban gondolkodva) megéltem volna ilyen fesztelen időszakot. Még egyetlen kapcsolatban sem sikerült ez igazán. Talán eddig soha nem a megfelelő személlyel hozott össze a sors, vagy inkább én voltam a nem megfelelő fél minden ilyen esetben, s ez szült valamiféle ködös aggodalommal vegyes félelmet bennem, amitől aztán nem szabadulhattam. S ez óhatatlanul előrevetítette a kapcsolat végét, s a jövőben lebegő vég óhatatlanul fokozta a félelmet. Szép kis öngerjesztő folyamat. Az eddigi tendenciát figyelembe véve sajnos lassan kijelenthetem, a hiba az én készülékemben van, ez pedig további táptalaja lehetne ennek a ragacsos kétségbeesésnek. Aggódhatnék, hogy talán nem fogom tudni senkinek sem megadni a tökéletes boldogságot, ahogy eddig sem sikerült soha. De talán nem is erre vagyok hivatott, s ez a tudat ha nem is boldogságot, de megnyugvást teremthet saját magam számára. S akár ennyi is lehet elég...

Ott túl a rácson egy más világ van,
Amelynek érzem bűvös illatát!
Ott túl a rácson virulnak a rózsák
Melyeknek kelyhe édes mézet ád!
Ott túl a rácson van a mennyország,
Minőt nem látott senki még soha!
Ott túl a rácson tündérek élnek,
Oda kívánok menni én, oda!

Tegnap sikerült kicsit elveszni a Giero, Tetthely, Instant alkotta háromszögben meg néhány  gyönyörű szempárban, de aztán reggel (délben) már újra a valóságban ébredtem: az ágyamban az üres lakásban. Valószínű a péntek éjjel is a tegnapi ikertestvére lesz majd, akkor is Gergő barátommal fogjuk nagy magányosságunkat a ragyogó holdon számonkérni. És még Major koncert is lesz akkor a Fészekben, az utolsó ilyen eset/este szintén mókásra sikeredett.
Bár azóta mindketten átmentünk jó néhány dolgon, többek között erről is beszélgettünk tegnap meg sok más egyébről is.

No mindenesetre pénteken lemérjük majd, mennyit is változtunk az elmúlt pár hónapban, erre jó alkalom lesz ez a koncert.
Szép álmokat!