Lánglovag

Úgy látszik ilyen (teg)napot tartunk, de ez volt (jelen pillanatban) a világon ez idáig az utolsó élőben játszott, ámde általam leginkább kedvelt Kispál nóta:

Este Kispál a Zöld Pardonban, amit ugye nem annyira szeretek (már a ZP-t), de mivel közel is van, meg lehet ez lesz az egyetlen koncert, ahová eljutok a nyáron, így megyek. Jöjjön akinek jönnie kell.
 

 

* Már elmúlt éjfél, amikor ásítozva kikászálódtam a fotelből, de ahelyett hogy az ágyamba huppantam volna, inkább a kerékpáromra pattantam. A gangon zajlott az élet, a szemközti lakóknál népes társaság mulatozott, néhányan közülük épp kint dohányoztak a lakás előtt, s én örültem hogy szép lassan a hátam mögött hagyhatom őket, s nem kell a szobám magányában a paplant fejemre húzva küzdeni az ablak résein beszivárogni próbáló jókedv ellen. De valójában nem is őket akartam hátrahagyni, hanem azt a hazugságot, amivel magamat győzködöm minden pillanatban, hogy nem is fáj itt bent semmi...
 De még ez sem igaz, valójában csak azt az illúziót szerettem volna megtalálni, ami legalább néhány pillanatig képes elhitetni velem, hogy de tényleg nem is fáj. Reméltem Budapestre lepillantva képes leszek saját kicsinységemet, s így vele(m) együtt ennek a lüktető sajgásnak is jelentéktelen apróságát meglátni, de a Gellért-hegy tetején hömpölygő zajos embertömeg fényévekre elüldözött minden általam megtalálni remélt illúziót. Nem is időztem hát a város felett sokáig, reméltem a Duna hullámzása majd elcsendesíti kételyeim. A budai oldalon (is) zárva volt a rakpart a medréből kilépő folyó miatt, de néhányan, köztük én is azért lemerészkedtünk. Kicsit ijesztő volt az a hatalmas hömpölygő víztömeg, mely néhol csak egyetlen vékonyka ösvényt hagyott meg a két sávból, míg a többit önzőn ellepte. A Parlamenttel szemközt pedig néhány tucat méteren teljesen kisajátította magának a rakpartot. Haboztam néhány pillanatig, aztán egyszerűen beletekertem a Dunába... A pesti oldalon aztán még mohóbb volt a víz, ott sok helyütt messzire űzött megszokott utamtól, még a Lánchíd lábánál lévő padomat sem tudtam megközelíteni, ahol pedig régebben sok nyugodt percet töltöttem el éjjel éjjel után, miközben a legkevésbé sem vártam a reggelt. Így hát kénytelen voltam hamarabb hazagurulni, de legalább a ház elcsendesedett, mire visszaértem.
 Meg egy kicsit talán könnyebb is most becsapnom magam azzal, hogy nem is fáj (olyan nagyon)...

* Ez a fotó talán vasárnap este készülhetett, de szombat éjjel fél kettő körül is volt pont ugyanitt két fotós, épp amikor én is arra tekertem. Egy pillanatra meg is álltam fönt a korlát mellett, hogy nézzem ahogyan a beállításon dolgoznak.

Mintha soha nem aludnék igazán, mintha soha nem lennék teljesen ébren... Még a szakadó esőben sem ébredtem föl tegnap, amikor esernyő nélkül lassan hazafelé sétáltam a munkából késő éjjel, talán ez is épp az álomvilág felé tolt inkább. És akkor sem ébredtem föl, amikor tegnap megpendítették a cégnél, hogy pár napon belül lehet "le kellene majd ugrani" Békés-megyébe egy kis munkára. A feladatot hallva elég optimistának tűnt ez a néhány napos becslés, de miért tettem volna szóvá? Nekem végül is mindegy földrajzilag épp hol vagyok, ez a félálomvilág úgy is ott lesz velem és én pedig valahol benne leszek.

Mesélnivalóm nem akad sok, a hétvégén dolgoztam, meg úgy általában végig egész múlt héten, s ahogy ezen a héten is fogok, meg utána és utána... Az eső pedig nap nap után aláhull az égből és bár én szeretem őt, az esőt, az óceánok vándorló lelkét érezni arcomon, azért az is jó lenne, ha szabadidőmben ki tudnék mozdulni, régen tekertem már fel éjjel a Gellértre is például. No majd egyszer.

 Mintha csak tegnap lett volna, hogy megnéztem nővéremmel a fenti filmet, pedig már majd egy évtizede volt... Kicsit ijesztő, hogy telik az idő...
 A filmben Nicole Kidman játszotta azt a magányos anyát, aki furcsa betegséggel megáldott gyerekeit (nem érheti őket napfény) nevelgeti egy vidéki birtokon, s közben reménytelenül várja haza férjét a második világháborúból. S ha mindez nem lenne elég: a viktoriánus házban furábbnál furább dolgok történnek, mintha szellemekkel laknának egy fedél alatt...
 Azok a dolgok, amikről nem írtam az elmúlt egy hétben, pontosan ugyanazok voltak, amik korábban (nem) történtek meg velem. Így hát nem volt mit és miért írnom.
 A hétvégére hazautaztam a családomhoz, mert egyszerűen hiányoztak. Az utóbbi hónapok, évek után már csak ez egyetlen emberi érzés, amit még határozottan érezni tudok. A nővérem a tönkrement házassága miatt élete legnehezebb időszakát éli, a keresztlányom pedig hihetetlen sebességgel cseperedik fölfelé, én pedig sajnálom, hogy nem lehetek mellettük...
 Véletlenségből egyik ismerősünk épp a hétvégén ment férjhez, így hát elmentünk az esküvőjére. Már nem lepődhetek meg azon, hogy minden korosztályombeli már rég házas és saját csemetéjét hozta magával az esküvőre, míg én a keresztlányomat toltam csak a babakocsiban.
 Már régóta nem gondolom azt, hogy a világ más, s ezért lenne olyan nehéz megértenem bármit is belőle, ami neki része, s nekem nem. Már régóta tudom, amire Nicole Kidman is rájött a film legvégén...

(Valamennyi helyes megfejtő szép álmokat és egyéb jókívánságokat nyer jutalmul.)

(Ezt most csak úgy minden különösebb ok nélkül vagy mondjuk mert késő éjjel van...)

Dal

A végtelennek hitt tér egyre rövidül,
Fogyatkozik bennem az idő,
Enyém a tudat, hogy nem leszek mindig, de
Érezni, megélni nincsen erőm.
Hiába is szólnék, semmit nem jelent a szó,
Minden, amit mondok, úgyis vitatható,
Abban bízom egyedül, hogy a jelen múlttá nemesül
És a sodró Idő-vízben minden bűnöm elmerül.

A testem a váram,
Túl szép is lenne,
Hogyha azt érezném egyszer,
Hogy boldog vagyok benne.
Tanulékony szörnyeteg,
Eladom a testemet,
Nem akarom már, hogy így legyen,
Akinek kell, vegye meg!

Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek,
Kapaszkodom a húrokba, mert lezuhanni félek,
Hisz´ hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék,
De míg a hat húr kitart, addig én is bírom még...

A végtelennek hitt tér egyre rövidül,
Fogyatkozik bennem az idő,
Enyém a tudat, hogy nem leszek mindig, de
Érezni, megélni nincsen erőm.

A testem egy állat
Itt lakom benne,
Mi lenne, ha egyszer
- csak egyszer -
Végképp tökremenne?
Tanulékony szörnyeteg,
Eladom a testemet,
Nem akarom már, hogy így legyen,
Akinek kell, vegye meg!

Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek,
Kapaszkodom a húrokba, mert lezuhanni félek,
Hisz´ hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék,
De míg a hat húr kitart, addig én is bírom még...

Ákos

 A hétvégi terveimmel, pontosabban a megvalósulásukkal kapcsolatban elég vegyes érzelmekkel számolhatok be: az időjárás derékba törte a túrázási vágyamat, a szombat esti koncertekre pedig végül csak egyetlen ismerősöm (no meg jó néhány ezer számomra ismeretlen) jött el, ennek ellenére azért kellemesen telt az este. Olyannyira, hogy a koncert utáni filmvetítésekre is maradtunk, habár a fél órás sorban állás a spéci rádiós fülhallgatókért meg az első vetített rövidfilm majdnem eltántorított bennünket. Annyira mesterkéltnek és erőltetettnek találtam ezt filmet, aminek sajnos vagy szerencsére a címét sem tudom, hogy képes voltam időről-időre áthangolni a fejhallgatót a Made in Hungária című - szintén megkérdőjelezhető művészi értékkel bíró - egész estés alkotás hangsávjára, amit szimultán vetítettek a szomszédos vásznon. De aztán Török Ferenc Koccanás c. filmje feledtette velem a bajaim, bár ebben leginkább az operatőri munka volt a bámulatos, ami talán a film végére - mivel nem is volt olyan rövid ez a rövidfilm - veszített kicsit a varázsából.
  No és még némi "fejlemény" a hétvége után: eddig még csak lélekben éreztem magam öregnek, de míg sorban álltunk a vetítés megkezdése előtt, elkezdett fájni a derekam, az esős időt meg a vállamban éreztem a hétvégén, szóval azt hiszem lassan a testem is hozzávénül a tudatomhoz...
 

 Egyszerűen nehéz bármiről is írnom... Önmagamról nem tudok, nincs mit, mintha szabadságra mentem volna önmagamból. A világról meg azért nem tudok, mert mintha csak egy film lenne, amit unottan nézek, nem is tetszik igazán, de még a távirányítóban is lemerült az elem...
 Szóval péntek este itthon, ezt nem is ragoznám tovább. Holnap, ha elég fitten ébredek és az idő is alkalmas lesz, lehet megpróbálkozom letekerni a Velencei-tóra. A balatoni körút óta nem ültem bringán, s egy pár napja már fontolgatom ezt a túrát. Aztán estére van valami kósza terv, hogy összejövünk páran valahol sörözni, de persze most is azok nem fognak ráérni, akikkel a legrégebben találkoztam. Holnap lehet bedobom a belvárosi fesztivált az ötletkalapba, hogy legyen ez a helyszín. A Szabadság téren este 7-től Kiscsillag, utána (kb. fél kilenctől) Quimby, ingyen és bérmentve.
 No majd kiderül, hogy melyek valósulnak meg végül ezen gyengécske tervekből...
 

Nem írtam már egy hete... Nos a dokumentálható történések: remek koncert kedden az A38-on, igaz végül csak a munkatársam tartott velem afféle minden-mindegy alapon, szerdán remek bl-döntő megtekintése itthon egyedül, miután fél tucat ember kedvére próbáltam tenni különböző lehetőségek kidolgozásával, de a végén mindenki csak a száját húzgálta és lemondta az estét, csütörtökön az előző két nap kipihenése a munkahelyen, pénteken hazautazás, aztán otthon rövid 3 nap a családdal, aminek központjában jelenleg a keresztlánykám áll, ül, totyog, szalad, mászik, pakol...

Ma aztán visszautaztam Pestre, és úgy érzem: az élet máshol van... Ez egyébként egy Kundera regény címe, amit még sok-sok évvel ezelőtt olvastam. Pár hónapja a kezembe került az egyik könyvesboltban, s mivel a regényre magára már egyáltalán nem emlékeztem, csak arra hogy hajdanán tetszett, hát a kosaramba tettem. A minap pedig előkerestem és újra elkezdtem olvasni a vonaton. Vajon most milyennek fogom találni, ha befejezem? Változtam valamit vagy változott-e a világlátásom az évek folyamán?

  A folyó nem léphet ki a medréből, én mégis mintha többször megtettem volna már eddig életem során. S bár soha nem voltam egy gyors sodrású folyó, de az idők folyamán egyre kisebb és kisebb medreket választottam, s így elhagytam magamból újabb és újabb tömegeket, s ma már csak egy olyan lassú folyású csermely vagyok, aminek nincs már vízgyűjtő területe sem, semmi, ami újra felduzzasztaná, s már ő maga sem keres hozzá csatlakozni vágyó vízfolyamokat. Talán épp itt lenne az idő végre teljesen átlényegülni, s mondjuk felhővé és éltető esővé változni...
 

Azon kívül, hogy megint és mindig hétfő van, nincs újság. Vagyis a munkahelyen vagyok és itt mindig van újság, mert ez egy napilap, de velem kapcsolatosan csak annyi, hogy holnap Singas Project koncert este 10-kor az A38-on.
Szerintem jó lesz. Ezért is megyek majd el...

 Most csak röviden, mert biza' elég fáradt vagyok. Sikerült túlélni a balatoni túrát és a szóhasználat nem véletlen, mert igazi kínszenvedés volt... Most itthon nyalogatom a sebeimet. A póló és a bringás kesztyű miatt érdekes mintázatban égett a karom fedetlen része nem túl divatos rákvörösre. Gyakorlatilag egész úton összeszorított fogakkal tekertem, a fájós térdemnek nem tett jót a 11 órás tekerés, úgy 40.000-szer nyilallt bele a fájdalom, ugyanis kb. ennyi pedálfordulatba került letekerni azt a 206 km-t. (18+) A fenekembe pedig belepréselődött a vadi új, kényelmetlen, ámde roppant drága kerékpárnyergem formája, így leginkább a hátamon tudok most csak ülni.
 Amikor ma beszéltem a családommal, a nővérem azt mondta, hogy az álmodta az éjjel, valami borzasztó dolog történt velem. Ez azért érdekes, mert az otthoniaknak nem is említettem korábban, hogy milyen túrára készülök, sőt még most is csak annyit mondtam a telefonba, hogy egy napra leugrottunk Siófokra pihenni és hogy jól vagyok, csak hogy ne aggódjanak. Pedig életemben nem voltam még annyira elgyötört és kimerült, mint szombat este 10-kor, amikor a korom sötétben megérkeztünk a hotelbe, ahol a szállásunk volt. És még csak kipihenni sem sikerült magam, a fájdalom csak flipperezett egyik testrészemből a másikba. Talán az évek teszik...

 Péntek estére sikerült teljesen kifáradnom úgy, hogy semmi említésre méltó nem történt egész héten. Tegnap sikerült majdnem éjfélkor eljönni a munkahelyről, bele is futottunk aztán B. kollégámmal egy vidám és népes lánybúcsúztatatót tartó hölgytársaságba, akik épp két szórakozóhely között voltak időben és térben. De számomra már az a néhány percnyi ismeretség is megterhelő volt, amíg közösen az éjszakai buszra várakoztunk a Nagyvárad térnél. Mostanra eljutottam már oda, hogy olyan régóta vagyok egyedül, hogy másként el sem tudnám képzelni már az életem...
 Aztán reggel munka előtt korábban keltem, hogy még kimossak egy adag ruhát, ami valahogy még mostanra sem száradt meg igazán, a mosógép igen-igen szeszélyes az utóbbi időben. Hol a mosóport hagyja az adagolóban, hol az öblítőt. Most persze mindkettőt annak rendje és módja szerint használta, de úgy tűnik a centrifugázás nem sikerült valami tökéletesen. De voltam olyan fáradt, hogy ez reggel föl sem tűnt. Este 7-ig aztán munkahelyen gyötörtem magam tovább, majd jött a vásárlás, s most következhetne a pakolás a hétvégére, meg aludni is kellene pár órát. Aztán kora reggel irány a déli pályaudvar, majd Siófok, s mindezek után még egy 10-12 órás fenéktörő kerékpározás is vár rám. Ha minden jól megy, holnap ilyenkor aztán újra Siófokon leszünk. De az imént már attól is elfáradtam, hogy 2 emeletet följöttem a lépcsőn.
 No de lesz, ahogy lesz....
 

 Annyi minden kellene, hogy érdekeljen, de mostanság valahogy semmi...
A hónap végén lejár az albérleti szerződésünk, s én továbbra sem tudom, hogyan és merre tovább...
  A hétvégén részt vettem egyik kedves munkatársam esküvőjén, majd az esti bulin, s bár örültem a boldogságuknak, valahogy mégsem voltam jelen teljes valómban. Összefutottam sok ismerőssel, s lett volna lehetőségem ismeretleneket is meginvitálni az ismerősök táborába, de mégsem tettem így... Az egész hétvége számomra legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor szombat délután egy fárasztó kerékpározás végén hazafelé tartva megálltam valahol a Csepel-szigettel szemközt a Duna-parton. Valamiféle általam eddig nem ismert kis kirándulóhely volt itt, lángossütővel, és italméréssel, közvetlenül a folyóparton. Családok és baráti társaságok ettek, ittak, beszélgettek itt, s én teljesen észrevétlen tölthettem el néhány percet közöttük, mialatt egy forró lángost majszoltam egy félreeső padon ülve...
 

Kispál és a Borz : Nem érdekel Mennyi mindent megoldottam. Mégis itt ülök egy nagy rakás szaron. Mozgás egy pontban messze Felém jön, megment-e? Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel Féljetek... Zsíros álmos lángos ország Sárba ejtett disznópörzsölő Hazugságba pelenkázott Égve hagyott életek Pont itt megy egy, látod pont itt megy egy, látod Pont itt megy el aludni Hunyd le a szemed otthon vagyunk Akartam mondani de most már... Annyi mindent elrontottam Mégis itt ülök a háztetőn a napon Valami mozgás messze egy pontban Biztos jön valaki, hogy jöjjön ha gond van Nem érdekel, nem érdekel,nem ér, de kell..., hogy jöjjön .

 

Több oka is lehet annak, amiért valaki blog-írásra adja a fejét és hasonlóan sok, amiért egyszer befejezi azt. Az egyik legkézenfekvőbb ok a kezdésre, hogy keres(ünk) valamit, a befejezésre pedig, hogy azt vagy megtaláljuk végül vagy egyszerűen csak belefáradunk a véget nem érő keresésbe.
Talán egy évvel ezelőtt még én is kerestem valamit, az azóta eltelt időben annyi változott, hogy most már csak (ki)találni próbálok valamit, amit majd kereshetnék aztán.
 Arra nézve pedig végképp nincs ötletem, hogy ha egyszer nem írok többé, annak vajon mi fog állni a hátterében. Mindez csak annak kapcsán jutott az eszembe, hogy nem írtam semmit jó néhány napja már... Hát, nem igazán volt miről.
 A héten összefutottam meccsnézés címén néhány ismerőssel (lassan véget érhetne már a futballszezon, mert elég megterhelő így május környékén; pedig én csak ülök valahol egy tv előtt, de még így is hosszú és fárasztó az idény ;).
 Csütörtökön megvolt a munkatársam legénybúcsúja, s jó volt látni, hogy azok a régi-közeli barátai is, akiket én nem ismertem eddig, szóval hogy mennyire jó fejek, igazán kedves kis társaság jött össze a Mumus egyik félreeső, emeleti szobájában. A mérsékeltnek nem mondható alkoholfogyasztást egy kis időre megszakította az elmaradhatatlannak tűnő meglepetés kacér hölgy, aki tiszteletét tette a vőlegény színe előtt, majd ment minden tovább a maga útján. Előbb még az egekbe szökött a hangulat, majd aztán a társaság tagjai kezdtek lassan visszaszökni a saját életükbe, amire leginkább a pénteki munkanap közelsége figyelmeztette őket.
 Alig pár óra van már csak az esküvőig, aztán este majd újra összegyűlik a baráti társaság egy szolid kis ünneplésre.
 Szóval vannak azért emberek, akikkel jelentős események történnek, s ha én magam nem lennék valamiféle kapcsolatban velük, akkor talán végleg elvesznék saját magam útvesztőjében...

 Nincs is jobb annál, mint másnaposan és kialvatlanul vasárnap dolgozni. Mondjuk munkának nem nagyon lehetne azt nevezni, amit ma eddig műveltem...
 Szóval tegnap G. barátommal közösen meccset néztünk a Vaskapu nevezetű helyen, s mivel az eredmény és a sör+jéger akció is igencsak kedvünkre való volt, így hamar emelkedett hangulatba kerültünk. Aztán átmentünk az Instantba, merthogy előbb említett cimborámnak ott volt találkája kedves barátnőjével. Tudományos kémiai kísérletünket ott is folytattuk, azaz "sört alakítottunk át hangulattá". De idővel aztán gondolnom kellett a másnapra is (ami most van és amilyen most vagyok), így valamikor az éjszaka közepén végül hazafelé vettem az irányt. Reggel persze szinte bilincsbe fogott a takaróm: alig akarta engedni, hogy fölkeljek, de hát muszáj volt bejönnöm. A metrón utazva azon ötleteltem, hogy amint beérek, magamra zárom az irodaajtót, összetolok két széket és délig még pótolom az alvásból hiányzó sok-sok órát. Arra is gondoltam, hogy a telefont fölhangosítom, hogy ha házon belül valaki rám csörög valami tennivalóval, akkor azért felébredjek. No de mire beértem, nagyjából sikerült magamhoz térni. Bár ahogy lassan közeleg az este, érzem újra kezd erőt venni rajtam a fáradtság. De már csak 6 óra és mehetek haza. :)
 

 Alig pár perce értem csak haza a munka ünnepe "tiszteletére" megtartott (dolgoztam, mert muszáj volt) munkanapomból, mely már ideje korán, reggel 8-kor nekilendült. Aztán végülis eltelt valahogy a nap apróságokkal, s közben végig a Quimby új, "Ajjajjaj" című maxiját hallgattam (ami összesen 5 szám, abból is 3 angol; az egyik szám címe pl. I've got a girl, meg kacagnak is benne, kb. ezt értem is belőle ;). Viszont a munka miatt kénytelen voltam kihagyni az esti Singas Project koncertet, talán majd pár hét múlva az A38-on összejön a dolog, ott úgysem voltam még ezidáig.
 Meg pihenni is kellene valamikor, csak kérdés mikor. A holnap telefonos ügyeletben leszek, de amilyen a mostani formám, biztos berángatnak valami miatt, vasárnap újra egész nap bennt leszek, aztán hétközben még lesz egyik munkatársam legénybúcsúja is, majd hétvégén az esküvő + lagzi-féle, készülni kellene a balatoni túrára is, ami már csak két hét, meg még más egyéb mindenféle apróságok... No majd csak lesz valahogy.

 

Quimby : Ajjajjaj

Ha nyikorog a szekér,
És ködbe' iázik a szamár.
Lebeg a szögre akasztva az idő,
De a mami ma még haza vár.
Ragad a hajnal, süpped a beton,
És visszafele forog a föld.
Egy angyal zúg le a gangról ,mer' az Úr
A bánat rozsdás kardjába dől.

Nem tudom a neved,
Csak hallgatom, mit ugat a mély.
Szívesen szánkóznék lefele veled,
De engem nem vonz már a meredély.
Dugd le az ujjad, dőlj meg egy kicsit,
Míg hánysz, én tartom a fejed.
Rakétákat lő a telihold,
S te valahogy nem találod a helyed.

Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar.
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.


Hallod-e, te bolond
Ahogy az ereimben lüktet a vér.
Rezeg az emberben minden atom,
És csak az téved el, aki él!
De ha csak dünnyödsz, mardosod magad,
És nyaldosod a sebeidet.
Ami ma még az ajtón bejön,
Holnap a kulcslyukon kimegy.

Ajjajjaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Félős nyuszi csak a kalapban.

Aj-jaj-jaj, aj-jaj-jaj,
Egy levelet felkapott a vihar
Ajjajjaj, ajjajjaj,
Lehet a szívben is zivatar.
Tudom szeretet nélkül minden ház üres,
Minden városka lakatlan.
Minden zseni ügyetlen,
Céltalan üzenet a palackban.

Nem az események, hanem az eseménytelenség ragadott el a bejegyzéseimtől, s mivel én a ránk váró hosszú hétvégét is a munkahelyemen fogom tölteni (kezdve ott, hogy 10-re már benn is kell lennem, ami már csak 9 óra), így minden bizonnyal a következő bejegyzésemet is csak az unalom szülheti majd...
Majd jövök. Valamivel?

 Ma G. barátom jelentkezett a (már-már megszokott) vasárnapi hangulatával, és este felhívott, hogy mi lenne, ha beülnénk valahová... A gyengécske vasárnap esti terveimet (vacsora -> kerékpározás -> meccsnézés -> filmnézés) sutba dobtam hát, s ebből lett egy vacsora -> kerékpározás -> meccsnézés -> filmnézés -> sörözés, a végén egy gyrossal lezárva az Oktogonon, persze ma is sikerült nekem fizetnem szinte mindent, de ezt már akkor tudtam, amikor fölvettem a telefont...
 De a bringázás jól sikerült (ma már csak féloldali szívinfarktust kaptam a Gellértnek föl, s mivel az alsó rakpart is le volt zárva (legalábbis az autók számára), így a szétvert kerékpárút helyett sikerült ma ott sebesen gurulnom), valamint a Szimplában és Fészekben is jót beszélgettünk, így végül is kellemesen telt az este. Igaz nekem elég kevés kell hozzá, hogy így teljen, de hogy igazán és mélyen boldog legyen, az jóideje már elképzelhetetlen számomra...

 Hihetetlenül elkényelmesedtem tavaly ősz óta, és ez akkor bizonyosodott be teljesen, amikor ma (tegnap) este elindultam kerékpárral a Gellért-hegy felé. Idén össz-vissz kétszer kerekeztem be eddig a munkahelyre, és nagyjából ez volt az összes testmozgás, amit végeztem, így nem is voltak illúzióim. De még ezek után is igen kellemetlenül érintett, hogy a Citadella lábához érve tüllszoknyás, rózsaszín Yorkshire-terrierek táncoltak a szemem előtt és turisták tucatjai lettek rosszul a közelemben, mert egész egyszerűen elszívtam előlük az oxigént. S ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy a Gellért-hegy csak polgári jóindulattal nevezhető hegynek, valójában inkább csak egy jól megtermett domb: nos ezek után kevéske maradék önbecsülésemet is a szemétre dobhatom. És az sem segített igazán, hogy hozzávetőlegesen egymillió kézenfogva andalgó párocskát számoltam össze a 20 km-es kerékpárutam alatt. Szóval minden olyan volt mint tavaly, csak kicsit még rosszabb. A Gellértnek fölfelé-lefelé még több a kátyú az úton (sötétben igazán biztonságos), a Szabadság és a Lánchíd között a budai oldalon végig fölverve a kerékpárút, ami gyalogosokkal megspékelve szintén szórakoztató tud lenni. De legalább ejtőztem kicsit a Citadellánál és figyelhettem a kivilágított fővárost, a Lánchíd lábánál sem ült senki a "padomon", így ott is megpihentem pár percre, szóval még a negatívumok ellenére is jól sikerült az idei első éjszakai őrjáratom...
 Bár egyelőre abba még bele sem merek gondolni, hogy mi lesz 3 hét múlva... Elméletben május 16-ra tervezünk egyik jóbarátommal egy egynapos Balaton-kerülő kerékpártúrát, csekélyke 206 plusz még pár km, mindez egy szombat alatt. Hát igencsak össze kell kapnom magam addigra...
 És egy picit amiatt is hiányérzetem volt, hogy nincs senki a környezetemben, akivel (meg mondjuk egy üveg borral vagy pár sörrel) csak úgy hirtelen felindulásból ki lehetne ülni az Erzsébet-híd, vagy akár a Lánchíd lábához, netalán a Margit-sziget valamelyik nyugisabb szegletében, s csak fecsegni vagy épp nagyokat hallgatni... Én sokszor kerekedtem már fel azért, mert valamelyik barátomnak kipattant valami efféle hirtelen ötlet a fejéből, de mostanra mindenki "megkomolyodott" már, s én magamra maradtam a hangulataimmal...

 

 Minden száj nyitva áll,
És a fény megcsillan
A pillanat késhegyén,
Aki él, feláll,
Hogy biztos-e, amit lát,
Jönnek ki a
Tengerből a bálnák.

S jönnek ki a
Fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet

Abból úgyse semmi,
Amit gondoltok,
A pillanat most
Mindenkit tetemre hív;
Rakja föl mindenki a szárnyait,
Nekem is van
A szekrényben egy kis fehér,
Verdesek, de testem
Már túl kövér.

S jönnek ki a
Fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet

Abból úgyse semmi,
Amit gondol - Tokkal-vonóval,
A mellbe' csomóval,
Gyöngyök disznóval keverve,
Mind csak áll,
Mint a bál
Előtt régen a Hamupipőke,
De jönnek galambok,
És segítenek magot
Válogatni, ki
Nem szeretne ott lenni
A tányéron?

Mennyi szép mozdulat,
Halak üveg mögött,
Nők dugás közben,
Autók a sztrádán,
Virágok tavasszal,
Ablakok ősszel,
Didergő királyok,
Sok szép halálok,
Besétál, leteszi
A vizes kalapját,
És azt mondja:
- Itt leszek ezentúl,
Te meg almát eszel bicskával,
Váratlanul jöttél
- mondod, falatot rágva.

Miért pont most jönnek ki
A fák közül az emberek,
Akiknek azt mondták,
Hogy nem lehet.

Abból úgyse semmi,
Amit gondol - Tokkal-vonóval,
A mellbe' csomóval,
Gyöngyök disznóval keverve,
Mind csak áll,
Mint a bál
Előtt régen a Hamupipőke,
De jönnek galambok,
És segítenek magot
Válogatni, ki
Nem szeretne ott lenni
A tányéron?

Tokkal-vonóval,
A mellbe' csomóval,
Gyöngyök disznóval keverve,
Mind csak áll,
Mint a bál
Előtt régen a Hamupipőke,
De jönnek galambok,
És segítenek magot
Válogatni, ki
Nem szeretne ott lenni
A tányéron?

"Kellve" lenni, s lenni más vágyának tárgya, ez már mások jelene, az én múltamnak csak árnya... S ha majd lennem kell, legyek saját jövőm vagy mások életének percnyi állomása?
 

Nem írtam néhány napja, nem volt miről. S ez mintha már egyfajta tendencia lenne. Valahogy nem tudom a hétköznapok apró-cseprő dolgaiban örömömet lelni, én egyszerűen átsiklom felettük. Pedig vannak olyanok, akik ezekben az apróságokban is képesek meglátni a csodát.
A hétvége semmittevéssel telt az albérletben, persze így sem sikerült rápihenni a munkahétre, s mivel tegnap este meg összefutottam G. barátommal a lassan már szokásosnak mondható esti „kikapcs”-ra, így még csak kedd van, de már hullafáradt vagyok. No mindegy, csak magamnak köszönhetem ezt is, ahogy minden egyebet.

 

 No ma valójában nem is üldöztem szegényt, ez csak egy igen kellemes Singas Project szám címe (meghallgatható itt: 11-es szám vagy itt). A mai koncert és a Trapéz hangulata is roppantul családias és baráti volt, kellemes leülős zeneélvezős, koncert 2 tucat kedves embernek és bár volt hangosítás, a hely/padlás picinysége miatt akár - szép magyar szóval élve - unplugged koncert is lehetett volna. A hangulat mindenesetre erre hajazott. Nem ez volt életem utolsó Singas koncertje, s azt hiszem a Trapézban is fel fogok tűnni még.
 Két hét múlva (május 1-én) egyébként újra koncert ugyanitt, s csak azért nem mondom, hogy én is ott (itt) leszek, mert ez még túlontúl messze van. Lehet dolgozni fogok este 8-kor vagy hazautazom, ki tudja mit hoz még addig a sors.
 Mindenesetre köszönöm a mai estét minden érintettnek.
 

 Amikor péntek este hazaértem a szülői házba, már ott volt a nővérem és a kis keresztlányom, s mivel erre szinte egyáltalán nem volt példa tavaly húsvét óta (akkor született a csöppség, s ha látni akartuk mindig mi mentünk hozzájuk), így szavak nélkül is tudtam már: hazaköltöztek. Nővérkém a  házassága alatt meghozott milliónyi kompromisszum után már nem tudott és nem is akart egy újabbat (és aztán egy újabbat és újabbat...) meghozni. Soha nem értettem a sógoromat, hogy hogy tud ennyire kicsinyes, önző és korlátolt lenni, tudta mit kockáztat, egy olyan kapcsolatot, ami nem fog megadatni neki még egyszer az életben, s mégis képtelen volt a legkisebb áldozatot is meghozni. Most persze kétségbeesetten úgy tesz, mintha ez nem így lenne, de ez már nagyon-nagyon késői próbálkozás. De erről itt és most nem is írok többet.
 Az otthon töltött három napom alatt én mindenesetre rengeteget játszottam, sétáltam a keresztlányommal, próbáltuk bepótolni a sok elmaradt alkalmat, remélem ő is legalább olyan jól szórakozott mint én. :) Szóval a nappalok az övéi voltak.
 Esténként pedig összefutottam néhány otthoni ismerőssel, voltunk zsúfolt szórakozóhelyen és csendesebb kiskocsmákban, mintha a régi életem utózöngéi lettek volna ezek az alkalmak. És szombat este az egyik ilyen helyen még a kósza vágy is átfutott rajtam néhány pillanatra, s vissza-vissza tért az este folyamán, de vagy mert túl keveset ittam, vagy mert túl sokat, vagy leginkább mert afféle szentimentális pillanatok voltak ezek csupán, de nem tettem semmi esetlen őrültséget. S a varázsát pont ez adta meg: hogy jó ideig most ezek lesznek az utolsó ilyen pillanatok. A helyére kell raknom magamban néhány dolgot (szinte mindent), hogy tényleg valódi helyük legyenek bennem ezeknek az érzéseknek. És bármilyen hosszú is lesz ez az idő, ez a szombat este nem fakuló emlékül fog szolgálni mindvégig.
 
Ja és holnap este 8-kor Singas project koncert lesz a Trapéz Caféban (IX. Imre utca 2.). Szerintem jó lesz! ;)